Eleinte úgy tűnt, hogy az Orbán-kormány elemi érdeke a politikai szóbeszéd tematizálása a bevándorláson keresztül. Nem beszélünk már Simicskáról, Rogánról, a párton belüli konfliktusokról, Paksról, stadionokról, nevetségesen nagy értékű, kétes hátterű beruházásokról. Hirtelen minden eddigi téma huszadrangú lett, a politikai kommunikáció fókuszpontjába a menekültügy került.

De ez most nem csak a tematizációs harc része, a Habony-gépezet ezúttal egy valós ügybe tenyerelt bele. Ezért van értelme beszélni róla, különösen akkor, amikor az egyébként nyugodt, értelmesebb emberek zsebében is kinyílik a bicska, amikor a bevándorlókra terelődik a szó: ilyenkor szemmel láthatóan érzelmi síkra helyeződik át a vita, ahol a racionális érveket felülírják a személyes benyomások és félelmek.

Hogy mi ennek az oka? Szerintem többek között az, hogy két égbekiáltó ellentmondás lengi körül az ügyet, amit meg kell próbálnunk feloldani. Ez a két paradoxon szerintem a következő (a plakátkampány erre csak rátett egy lapáttal):

1. Magyarország szabályozási és nagyhatalmi prés alatt

Az a tény, hogy a Schengen, és Dublin III. megállapodásokat be kell tartanunk, önmagában azt jelenti, hogy több százezer, jellemzően papírok nélkül érkező embert kell regisztrálnunk, menekülttáborban elhelyeznünk, és lefolytatni a megfelelő menekültügyi eljárást, valamint fogadni őket, amennyiben más, "nem perifériás" EU tagország hozzánk visszatoloncolja őket. Erre a magyar adminisztráció méreténél fogva sem lehet képes, ehhez mi kicsik vagyunk, és a józan paraszti és is azt diktálja, hogy embertelen és igazságtalan egy ilyen méretű feladatot a fejletlenebb, kisméretű országokra tolni.

Mégis elvárják tőlünk. Elvárják például a németek, akik nem szeretnék, ha 2-3 éven belül több milliós nagyságrendben érkeznének hozzájuk ismeretlen eredetű menekültek, akik természetesen mindannyian háború súlytotta országból jönnek, elhelyezésük, integrációjuk a német társadalomba finoman szólva is kihívásokat jelent majd.  Ezért az olyan "baráti", velük szemben minimális alkuerővel rendelkező országoktól, mint Magyarország, elvárják az ügy kezelését. Elvárnák az olaszoktól is, de az a helyzet, hogy az olasz hatóságok jelenleg némi zsebpénzzel megtámogatva teszik fel a Svájc-Németország felé induló vonatokra a hozzájuk érkező bevándorlókat. Lássuk be, teljesen más logikája van egy olasz-német, és egy magyar-német államközi viszonyrendszernek.

Szintén zavarja valamelyest az ember igazságérzetét, hogy a francia külügyminiszter, vagy az osztrák kancellár újabban előszeretettel süti rá Magyarországra a megszokott "kirekesztő", "embertelen" billogot, dacára annak, hogy Ausztria tetteivel nap mint nap igazolja, hogy nem kér a menekültekből, nem hajlandó befogadni az zöldhatáron szaladgáló ezreket a jövőben. Azaz: az sem jó, ha kerítéssel, és más eszközökkel védjük meg déli határainkat, de az sem jó, ha a rajtunk átvonuló százezreket beavatkozás nélkül engedjük a nálunk 10-szer fejlettebb országokba. Komolyan azt várják tőlünk ezek a politikusok, hogy a következő 2-3 évben, 500 000 - 1 000 000 menekült ügyét kezeljük megfelelő tudatossággal és emberséggel?

További ellentmondás a szabályozásban az EU-ba igyekvő Szerbia "nem biztonságos ország" volta, vagy a nálunk jóval gazdagabb Görögörszág "speciális" jellege. Ha ősszel nem sikerült érdemben előrelépnie az EU-nak, ha mindenki ujjal mutogat a másikra, ha továbbra is minden tudatosságot nélkülöz a bevándorláspolitikánk, akkor ez az ellentmondás, amit már most is jócskán érzünk a kusza jogszabályokban és velünk szembeni elvárásokban, tovább fog nőni. És lehet majd az EU-ra mutogatni: joggal.

Persze, persze, kezelhetjük az ügyet kvóta-rendszerrel ideig-óráig, de ehelyett a lényegi kérdésre kellene választ adni: kell-e az EU-nak több millió, papírok nélkül érkező, ismeretlen múltú és képzettségű ember? Azt gondolom, hogy erre az EU jelen állapotában nem fog tudni választ adni 2-3 éves időtávon.

2. A morál és a pragmatizmus

Ha morális szempontból nézzük, erkölcsi kötelességünk lehet a befogadás: emberi sorsokról, lerombolt házakról, vérző szívekről, otthontalan, kilátástalan életekről van szó, akik az ajtóinkon kopogtatnak. Nem az otthonainkat akarják elfoglalni, nem erőszakkal érkeznek, csak egy lehetőséget kérnek tőlünk az életre, és nekünk nem járna nagy áldozattal megadni ezt a lehetőséget. Sőt ami még fájóbb: jelentős részben mi tehetünk arról a szörnyű vérontásról és terrorról, amit ma a Közel-Keleten látunk. Ezek az emberek olyanok, mint Te vagy én, ittak-ettek, szerettek, keresték a jót, az élet értelmét, iskolába jártak, gyerekeket neveltek, dolgoztak. Mert nem egy homogén masszáról van szó, ezt ne felejtsük el.

A serpenyő másik felén azonban megszólalhat bennünk a jogos önvédelmi reflex, a politikai racionalitás iránti igény, saját életünk és közösségünk védelme is:

• Mi Magyarország és az EU hosszú távú célja a kérdésben? Milyen arányú muszlim vallású és sajátos, a miénknél sokkal-sokkal konzervatívabb kultúrájú kisebbséget szeretnénk látni Európában?
• Hogyan változtatja meg liberális demokráciáinkat az iszlám valláson alapuló kultúra, szokások és szokásjog, ha 20-30%-nyi potenciális szavazóról beszélünk 1-1 nagyobb befogadó városban? 
• Mennyire türelmes ténylegesen a 70 éve még 6 millió embert a halálba küldő európai társadalom? 
• El bírjuk-e viselni, hogy jelentős méretű gettók, nyomortanyák alakulnak ki a városok körül? Mert az integráció igazándiból sehol sem fenékig tejfel. Ha elviseljük a nyomort, hogy viseljük majd az azzal járó bűnözést? Mert tudjuk: a bűnözést nem a származás determinálja, hanem a szegénység. De szegénység az lesz, ehhez ne férjen kétség. És bűnözés is lesz, pont emiatt.
• Mennyire szeretnénk társadalmi kísérleteket folytatni?
• Hogy szűrjük ki a terroristákat? Milyen fokú vallásszabadságot engedünk meg? Milyen juttatásokat kap majd a többmilliós tömeg, és miből finanszírozzuk az integrációt?

A személyes logikám az ügyben a következő: az EU-ba érkező bevándorlók egyike sem menekült, ez logikailag kizárható. Ha valaki menekül, az háború elől menekül. Ha háború elől menekül valaki, akkor Törökország, Görögország, Szerbia, Egyiptom tökéletes célországok lehetnek, hiszen ezeken a helyeken nincs háború, biztonságos országokról van szó.

Onnantól, hogy egy "menekült" gazdag nyugat-európai országokba szeretne eljutni, kizárólag gazdasági bevándorlásról van értelme beszélni. Ezért engem a morális érvek itt kevésbé hatnak meg. Ezek az emberek a jobb élet reményében indultak el ilyen messzi útra, amit valóban a háború indulált, közvetve.

A kérdés: szükségünk van-e rájuk, ha igen: mért pont rájuk van szükségünk, és mért nem tudatosan szelektálunk a fejlődő országok papírokkal, képzettséggel rendelkező értelmiségéből?