Migráció: hogyan tudna Nyugat-Európa leginkább segíteni? Kell-e egyáltalán segíteni? Egy inkább filozofikus vélemény a magam gyermeteg szintjén; nem elemzés, egy nem-szakértőtől.

A téma azért különösen termékeny, azért lehet ráhúzni egy népszavazást, azért tanácskozott egész biztosan több ezer órát ezzel kapcsolatosan az európai vezetés, mert az ember belső énjét is megosztja, az egyén önmagában, és társadalmi masszaként is vívódik, tépelődik, hogy mi a "helyes", és mi nem az.

Morális kérdés, reálpolitika, érzelem és racionalitás. Nézőpontok ütköznek: akiben felülkerekednek az érzelmek, az az egyéni sorsokat látja a menekülőkben, arcokat lát, akik reménykednek az emberibb jövőben. Aki társadalomépítész alkat, esetleg civilizációk harcát láthatja, "önsorsrontást", vagy épp ellenkezőleg, kiaknázható munkaerőt, az európai fejlődés jövőbeni alapját.

Az én "big picture"-öm valami ilyesmi. Tényleg messziről indítok, ami ebben az esetben szükséges, ezért elnézést.

1. Az ember minduntalan tenniakarása

A paradicsomi létből való kiszakadás, a szakítás a tudás fájáról, a kiűzetés - szimbolikus bibliai történetek ezek az ember öntudatra ébredéséről és a civilizációk építésének elkezdéséről. Nem kétséges, hogy ezek a sztorik az emberi ősemlékezetből táplálkoznak. Logikus sejtések ködös szimbolikába öntése, régi valóságmagyarázatok. Ami biztos, hogy az öntudatra ébredés egészen biztosan bekövetkezett valamikor a történelem kezdetén - lassan vagy gyorsan, isteni hatásra, vagy nem, ez most mindegy. 

Ez az a pont, amikortól az emberiség egyre inkább a környezete, saját maga, és más emberek megváltoztatásán kezdett el zizegni, munkálkodni.

Hajtotta a tenniakarás, a "Wille zum Leben", és tette mindezt valamilyen morális mérce szerint, ki-ki a magáé szerint. Értelmet nyert a fejlődés, mint fogalom, tartalmat kapott a "sok" és a "kevés", cél lett a "több". Különösen igazzá vált ez a materializmusban és individualizmusban kiteljesedő európai civilizációra: az "elég" súlytalanná vált, az egyén felemelkedett, a boldogság receptje az anyagi javak és élvezetek maximalizálása lett.

Az, hogy ez a recept működik-e, az eredeti kérdés szempontjából irreleváns. Annyi biztos, hogy az időtlenségbe, a "paradicsomi létbe" való visszavágyás örökzöld téma nem csak Rousseau-nál ("vissza a természethez"), hanem valami ilyesmi érhető tetten az újra reneszánszát élő, természetességet, ősiséget, hagyományos, egyszerű életet nosztalgizáló mozgalmak esetén. 

Számomra kérdés, hogy összemérhető-e egy az őserdőben élő, európai szemmel nézve elmaradott közösség életének "színvonala", boldogságának szintje, úgymond "fejlettsége" Luxemburg fejlettségével? Van-e általános recept arra, hogy hogy kell élni, mi a "kevés", ki a "gazdag", mi az "elég"? 

2. Van-e általános recept?

Tegyük fel, Ane Jensen dán egyetemista lány, akiben éppen csúcsra jár az altruizmus és a világ megmentésének szándéka, Eritreába megy egy kórházba segíteni. Szörnyű, amit lát: segítségért könyörgő emberek, akik az Európában szokásos ellátás minimumától is fényévekre lévő "szolgáltatást" kapják. Vér, kosz, sírás, halál. Gyerekek is meghalnak.

Az egyén szintjén ez a fajta segítség megható, szép, és fontos. De miért kell egyáltalán segíteni, miért kell tenni valamit? Mit keresünk mi ezekben az afrikai országokban? Miért gondoljuk, hogy szükségük van a tőlünk merőben más utakon járó kultúráknak ugyanarra az intézményrendszerre, ugyanarra az egészségügyi- és oktatási rendszerre, hogy majd végigjárják gyorsan ugyanazt a fejlődési utat, amit Európa az elmúlt 1000 évben végigjárt? Miért gondolja azt nagyon sok európai, hogy kis európát kell csinálni Afrikából, vagy a Közel-Keletből, és ez némi "segítséggel" megvalósítható?  Honnan a feltételezés, hogy ezek az emberek ugyanazt akarják, ugyanarra vágynak, ugyanúgy gondolkodnak, mint mi? 

A kérdés valid, mert az eddigi "tevésünk" csúfos kudarc. Tönkretettük komplett földrészek lakóinak az életét, akik most el akarják hagyni eddigi életük színterét. Az ellentmondással nem törődve, egyidőben aknáztuk ki a természeti erőforrásaikat, láttuk el őket nagy mennyiségű fegyverrel, és próbáltunk meg "segíteni", "kompenzáció" gyanánt, oktatással, egészségüggyel, kapitalista gazdasági renddel, demokráciával.

Nehéz eldönteni, hogy a Shell olaj- és pénzpumpája okozott több kárt Nigériának, vagy az, hogy modern vakcinákat vittünk az országba, drasztikusan csökkentettük a csecsemőhalandóságot, megsokszorozva ezzel a népességnövekedés ütemét ("segítettünk", ugye.), olyan eszméket próbáltunk meg erőszakosan elvetni, amit nem volt idejük úgymond "internalizálni". Az eredmény: durva népességnövekedés, éhínség, véres háborúk modern fegyverekkel, jajveszékelés, elveszett életek, és halál.

Egyáltalán: honnan származik az európai ember csőlátású egoizmusa, amivel minden, általa jónak, működőnek vélt receptet megpróbál erőszakkal lenyomni más kultúrák torkán, "segítségbe" csomagolva?

Honnan ez a magabiztosság a saját út kizárólagosságában?

3. Segíteni kell?

A migráció kapcsán két utat vázolt fel az európai politikai elit: az egyik szerint be kell engedni, és integrálni kell a fekete afrikai- és közel-keleti országokból érkező bevándorlókat, a másik szerint elég "csak a helyszínen segíteni", és egyébként hermetikusan zárni kell Európát (ez a magyar kormány álláspontja).

Nem értem, hogy harmadikutas megoldásként a "nem tevés", az "élni és élni hagyni" politikája, a "kivonulás" miért nem kerül a tárgyalóasztalra, mint opció?

Az első lehetőség, a befogadás és integráció politikája világos, hogy öngyilkosság, de legalábbis politikusi humbug - több százmillió potenciális bevándorlót (ami egyértelmű realitás) Európa jelentős kulturális-gazdasági erodálódás nélkül nem képes befogadni, és a probléma gyökerét egyébként sem kezelné, itt több milliárd ember él emberhez nem méltó életet.  

A második opciónak nem látom a végét. Oké, tegyük fel, hogy "segítünk a helyszínen", és folytatjuk azt a fajta segítést, amit a 20. században ezen régiók - egyébként részben jó szándékkal történő - tönkretétele során alkalmaztunk. Mit érünk el az újabb koncokkal, az általunk 1000 év alatt megemésztett gondolatok odavetésével? Majd kinő a semmiből egy modern tőkés társadalom, fejlett technológiával, magas szintű oktatási rendszerrel, egészségüggyel, minimális népszaporulattal, modern mezőgazdasággal, feldolgozóiparral, és persze demokráciával?  Vagy társadalommérnökök európai mintára méretre szabnak egy klón-társadalmat a helyi lakosságból? Ezt tényleg van, aki elhiszi?

4. A megoldás a kivonulás és a "nem tevés" lehet

Sajnos igen. Vannak, akik - egyébként jó szándékú emberek - az effajta idealizmusban táptalajra találnak, és legalább annyit ártanak hosszú távon, mint a fegyveripar. Az első dolog, hogy el kell érni: ezek az emberek maradjanak szépen a seggükön, a világ problémáit ne próbálják megoldani saját receptekkel, ismerjék fel, hogy a folyamatos tevésükkel rengeteg kárt okozhatnak, és egyébként is, sokszor önző lelki motivációk miatt segítenek, mert az adott helyzetben éppen céltalan, vagy valamiért kényelmetlenné vált a saját életük. 

A tevés helyett a "nem tevés és kivonulás" politikája lehet ebben az esetben járható út, ha még nem késő. A kivonulás a következő területeken értelmezhető:

• Katonai: a vallási és törzsi konfliktusokhoz a fejlett nyugati országok szállítanak modern és drága fegyvereket, köztük a migrációt "humánusan" kezelni akaró Németország. Ebben a kérdésben valahogy még nem sikerült előrelépést elérni, pedig kellene. Ugyanígy a "világrendőri" szerepről lehet, hogy nem árt lemondani hosszútávon, hagyni kell, hogy ezek a területek a maguk útján járjanak.
• Gazdasági: a fejletlenebb országok számára hagyni kell az önálló gazdaságszervezést. Ha ez egy alacsonyabb termelékenységi, hatékonysági szinten valósul is meg, az organikus fejlődés tud egyedül tartós fejlődést jelenteni. Már ha akarnak - európai szemmel nézve - "fejlődni". Kevesebb globalizáció kell, engedni kell nekik, hogy megvédjék saját kis piacaikat a globális cégek (amik óriási erő- és technológiai előnnyel indulnak) tarolásától.
• Politikai rendszer: miért gondoljuk, hogy "modern demokrácia" az egyetlen jól működő politikai rendszer? Nekünk talán igen. De ezt nem azokra a társadalmakra kellene bízni, akik saját életük szervezéséért felelősek? Miért lenézendő egy törzsi társadalom, elítélendő egy közmegegyezésen alapuló vallási diktatúra, és miért felsőbbrendű egy a szabadságot és az egyént középpontba helyező közösségi döntéshozatal? Kérdezte már az ottani embereket valaki: van erre igényetek? Egyáltalán értitek, mit szeretnénk éppen rátok erőszakolni?
• Nagy társadalmi rendszerek: az oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való jog európai szemmel alapvető fontosságú érték. De miért? Oktatás nélkül a "mai világban" nem állja meg a helyét az ember - mondjuk. De a mai világ a mi euro-atlanti tyúkketrecünk. Sarkítva kérdezhetnénk: honnan vesszük, hogy egy pápua-újguineai törzsből kiszakítva, fehér ingbe és öltönybe csomagolt ember egy nagyvárosban, új tudással felvértezve majd jól fogja érezni magát? Honnan vesszük, hogy ha modern egészségüggyel megóvunk sokmillió életet, azzal nem ezerszerezzük meg az eljövendő generációk szenvedését? 
• Kultúrális: meggyőződésem, hogy a bevándorlás és integráció támogatói hajlamosak saját magukból kiindulni, és ugyanazt az attitűdöt, értékrendet elvárni másoktól is. Sőt annak azonosságát mintegy kiindulásként "feltételezni". Hiszen mindenki úgy akar élni, mint mi, fehér európai polgárok, nem? Azzal valóban nagy gond van, hogy a nyugati életstílust hirdető médiafelületek (filmek, sorozatok, reklámok, stb.) könnyen elérhetőek a "fejletlenebb" országokban is, és nagyon erős disszonanciát okoznak az ottani emberekben, akik számára a materialista-individualista gyökerekből származó értékek, sikerkritériumok elérhetetlennek tűnnek. Illetve elérhetőek, csak ahhoz néhány ezer kilométerrel odébb kell menni. 

Persze, adódik a kérdés, hogy amikor nyugati érdek ezen országok természeti erőforrásait kiaknázni, akkor a kivonulás hogyan valósítható meg az ésszerű realizmus keretein belül maradva? Adódik a kérdés, hogy ezután a 20. század után nem késő-e?

Nem tudom, de valamiért azt sejtem, hogy az eddigi kudarcos út helyett egy a passzivitásra, a megfigyelésre összpontosító hozzáállás talán több eredményre vezetne. Nem kell mindig segíteni, nem kell mindig beavatkozni és változtatni, hagyni kell őket élni, ki kell vonulni.