Sokszor, sok mindent írtak már a magyar lelkületről, a sírva vigadástól a pökhendi kivagyiságig, a nacionalizmustól a kishitű beletörődésig. Fölösleges szócséplés lenne ezért hosszú értekezéseket írni erről: ismerjük magunkat. Van ugyanakkor a magyar lelkületnek egy olyan aspektusa, ami a gazdasági felzárkózásunkat, és lassan a vágyott politikai változások írmagját is elfojtja, langyos állóvízben tartva az egész társadalmat. Ez pedig a következő:

SZERETÜNK FOGOLYKÉNT TEKINTENI MAGUNKRA

Philip Zimbardo, a stanfordi egyetem tanára 1971-ben elvégzett, azóta elhíresült börtönkísérletében pszichológiai szempontból vizsgálta az emberek fogságban való viselkedését. A részt vevő önkéntes diákok foglyok és őrök szerepét játszották el egy, az egyetem alagsorában berendezett börtönben. A kísérletet azonban a befejezés tervezett ideje előtt – hat nap után – félbe kellett szakítani, mert az alanyok viselkedésükkel veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét. A börtönőrök ugyanis elkezdtek visszaélni erőfölényükkel, kegyetlenkedni kezdtek a rabokkal, a rabok pedig feladták jogaikat és szabadság iránti vágyaikat, lassan a beletörődés jeleit mutatták. Zimbardo ezzel azt bizonyította, hogy az emberekből a kegyetlen állat, és a jámbor, sorsába beletörődő rab is előhozható, ha megfelelő környezetet teremtünk hozzá.*

Vajon a kísérlet működik társadalmak esetén is? Milyen viselkedésminták alakulnak ki abban a társadalomban, ami 20. századi történelmének legalább felét diktatúrák fogságában töltötte? Netán megszoktuk a fogságot, beletörődtünk, hogy helyzetünkön saját magunk képtelenek vagyunk változtatni? Szerintem olyannyira erről van szó, hogy már ragaszkodunk a rabsághoz. Miért? Mert a szolgasors nagy előnye a felelősség teljes hiánya. A láncnál már rég nem "élesebb a kard", és bár lánccal az élet talán nehezebb, kevés dologra tudunk igazán büszkének lenni, a szabadsággal járó felelősségvállalással nem tudunk szembenézni.

Nem tervezzük megváltoztatni helyzetünket, mert a groteszk kis mocsarunk kellően andalító ahhoz, hogy  értelmiségiként "átvészeljük az életet". Van jó kis ingyenes felsőoktatásunk, amiben - egy kis diákhitellel megsózva - ki lehet bekkelni az egyetemi éveket, aztán csak felvesz valami multi, ahol további 5-6 év gályázással talán összegyűlik egy közepes méretű panelre a pénzünk, netán egy feleség, maximum két gyerek, és egy autó is belefér. Persze jobb esetben akad egy-egy meló utáni sör mellett elböffentett, világmegváltó vállalkozási ötlet, aminek aztán sose kezdünk neki: mert nincs tőke, nincs hitel, vagy ami van, az drága, meg amúgy is: ebben az országban csak politikai kapcsolatok útján lehet üzletet csinálni. Ez még akár részben igaz is lehet, de akkor mért fogadjuk el?

Mért nem próbálunk a politikán változtatni? Mert lassan ott tartunk, hogy az értelmiség kivonul a politikából, az űrt pedig hamar betölti egy ukrán típusú, részben családi kapcsolatokon és puszta gazdasági érdekeken alapuló maffia-elit. Igen, ők azok, akik soha életükben egy könyvet sem olvastak el a Kincskereső kisködmön óta, de 40 millió porschékkal furikáznak, akik giccses palotákban laknak, és a pénzen és hatalmon kívül nem sok minden befolyásolja komfortérzetüket.

Véleményem szerint a magyar társadalom saját maga foglya, és láthatóan olyan börtönőrökről álmodik, akik a lassú süllyedéshez megfelelően asszisztálnak. Mindennek két, egyre stabilabb tartóoszlopa van:

1. Politikai apátia = politikával, azaz a "köz ügyeivel" foglalkozni felesleges, reménytelen, sőt - értelmiségi körökben - már ciki. Bármit állítasz, valaki embere vagy, hiszen aki politizál, csak érdekből, megélhetési céllal, vagy érzelmileg elfogultan teheti.

2. Gazdasági apátia = felesleges bármilyen vállalkozási ötletet megvalósítani. A multikkal versenyezni nincs értelme, a kormány is őket támogatja, más irány meg amúgy sincs. Egyetlen életképes irány a külföldi robotmunka.

A politikai apátiáról már sokan írtak, ezért inkább a gazdasági kilátástalanságot érdemes kiemelni, hiszen ezen a téren legalább annyira elmocsarasodott az ország, mint a politika terén. Kockázati tőkések mondják gyakran, hogy egyszerűen nincsenek életképes ötletek, nincsenek ambíciózus vállalkozók, vagy ha akad is egy-kettő, az vagy bárgyú álmodozónak bizonyul, vagy rögtön külföldön valósítja meg ötletét. Egészen elképesztően visszás az a helyzet, hogy csak és kizárólag kívülről várjuk a felmentősereget, nagy cégeket, akik majd tőkét és munkát fektetnek ebbe az értékes, de ("külső okok miatt") önmagától fejlődni képtelen országba.

Pedig a siker receptje sosem a külső segítség: a még meglévő belső erőforrásainkat kellene dinamizálni. Amerika már rég nem az autógyártás miatt a világ  legversenyképesebb gazdasága, hanem a Google, az Apple, az Ebay, a PayPal, a Facebook és a technológiai "szolgáltatóipar" zászlóshajói viszik a prímet. A németek is tudtak váltani: olyan családi, de egy-egy részterületen globálissá vált gazellák adják a német ipar húzóerejét, amikről valószínűleg mi sohasem hallottunk, miközben milliók foglalkoztatását és biztos megélhetését biztosítják Németországban.

Vagy itt van például két svéd lány, akik egy olyan biciklis bukósisakot találtak fel, ami - az autó légzsákjához hasonló elven - sérülésveszély esetén, egy nyak köré csatolható "sálból" nyílik ki. Azóta az ötletből prototípus lett, a prototípus kapott 10 millió dollár kockázati tőkét, és ma már kapható a találmány 400 euróért a világ bármely pontján. 

Nyilván ez csak egy apróság, de hol vannak az ilyen ötletek? Persze pozitívum, hogy van egy Prezi, vagy egy Ustream, de ebből sokkal több kéne. És valahol ott lehet megint a probléma, hogy egyszerűen nem hisszük el: a világ folyamatosan változik, és ennek a változásnak akár mi is az alakítói lehetnénk. Ha akadnak is jó ötletek, az emberek egyszerűen nem állnak megfelelő elhatározással és hittel saját álmaik mögé. Ha nem hiszünk, sőt elutasítunk bármiféle változást, végleg elszakadunk a világtól. 

* Zimbardo azóta megismételte kísérletét fordított, pozitív helyzetben, ahol - megfelelő körülmények között - az emberi jóság, a filantróp magatartás is ugyanígy reprodukálható volt.