A kormány ötödére csökkentette az államilag finanszírozott képzési helyek számát, így a februári felvételinél ádáz harc folyhat a megmaradt 10 ezer egyetemi férőhelyért.  A HÖOK, a HAHA, és néhány kósza lélek tüntet, de ez egyenlőre vérszegény – mi ellen is harcolunk?

A tandíj és a „szerzett jogok”

A jelenlegi, tandíjról szóló viták egyik mögöttes kérdése, hogy az ingyenes felsőoktatás mennyiben jog, és mennyiben egy lehetőség, aminek szűkítése és bővítése a mindenkori kormánypolitika céljait kell, hogy szolgálja. Ez a kérdés véleményem szerint nagymértékben hasonlít az ingyenes egészségügyi ellátás, vagy az utazási kedvezmények megdönthetetlen totem-oszlopaihoz. Meglátásom szerint a „tandíjmentesség” is egy szerzett joggá vált, amit Orbán Viktor teremtett hosszú évek kitartó munkájával, és most egy rendelettel nem fogja tudni lerombolni. Ha megpróbálja, belebukhat.

A probléma

Aki egy kicsit is belelát a felsőoktatás ügyeibe, tudja, hogy tömegével fordulnak elő az éveket csúszó, szakhalmozó, folyamatosan kiskapukat kereső megélhetési egyetemisták, vagy a büfészakokon haknizó, a felnőtté válást halogató idealisták, nem beszélve azokról, akik a 70 felsőoktatási intézmény valamelyikén úgy tanulhatnak, hogy az érettségin annak idején éppen hogy átcsusszantak. Ők a tömegképzés melléktermékei. Azonban olyan sokan vannak, képzésük pedig olyan drága, hogy a kérdést nem lehet megkerülni.

A probléma a mechanizmus

A felsőoktatás a 2000-es években alapvetően úgy működött, hogy állam normatív támogatáson (fejpénzen) keresztül táplálta az egyetemeket és főiskolákat, amelyek gomba módjára szaporodtak. Nem mellesleg - akkor ez volt a prioritás. Az elv lényege az volt, hogy az intézmények saját maguk dönthették el, milyen szakokat és képzési terveket szeretnének kínálni, a frissen érettségizettek pedig választhattak: nemzetközi kommunikáció, vagy fizika szakon szeretnének tanulni. Ebben a szisztémában az az egyetem tudott sikeres lenni, amelyik olyan szakokat kínált, ami a gimisek körében „jól hangzott”, könnyű és rakéta gyorsaságú karriert ígért, vagy legalábbis nem tűnt túl „húzósnak”.

Az egész rendszer úgy működött, mint egy fekete doboz, hiszen sem az államnak – aki ezt az egészet finanszírozta, sem pedig a hallgatóknak – akik elszenvedői voltak a silány képzésnek – nem lehetett beleszólása abba, hogy mi történik a fekete dobozon belül. Az állam idővel azzal szembesült, hogy a felduzzasztott egyetemi kereteket nem képes tovább finanszírozni, a hallgatók pedig azzal, hogy senkinek sem kell a „tudásuk”. Az egyetemek egy ideig élvezhették a tömegképzés áldásait, ugyanakkor a pénzcsapok rövidre zárásával őket is sarokba szorították: létkérdéssé vált az oktatás minőségének további rontása, hiszen csak úgy lehetett életben maradni, ha oktatókat küldenek el, és még több hallgatót terelnek be.

A fekete doboz dilemmájának megoldása

A fekete doboz dilemmájának feloldása alapvetően két úton képzelhető el. Az egyik, ha a kormány maga veszi kezébe a dolgokat, és egyrészt megmondja, hogy hány egyetemet bír el a magyar felsőoktatás rendszere, másrészt készít egy listát a kínálható szakokról, és keretszámokról. Ilyen, a rendszert felülről megreformáló ötlete volt 2010 előtt Bokros Lajosnak. Lényege a centralitás, és azon a hiú ábrándon alapul, hogy az oktatási tárca valóban képes jól irányítani a felsőoktatást.

A másik út a fizetős felsőoktatás megteremtése. Ennek lényege, hogy a tandíj mint értékmérő, bekerülve a fekete dobozva önjáró módon elkezdi megtisztítani a piacot a silány egyetemektől, és a piacon hasznavehetetlen szakoktól. Ha valamiért 5 éven keresztül fizetni kell, kétszer meggondolja az ember, hogy megvásárolja-e, netán végül más szakra „fizet be”. A tandíj embertelenül kapitalista rendszere kompenzálható szociális elemekkel – szociális támogatással, diákhitellel, és a jól teljesítő 5-10% ösztönzésével. Többé-kevésbé ezzel a rendszerrel bukott el Gyurcsány 2007-ben.

A kormány ködös középútja

A Hoffmann Rózsa féle átalakítás a két vegytiszta megoldás kombinációja. Eszerint az állam mintegy igazságosztó, meghatározza, hogy mely szakokat és egyetemeket büntet tandíjjal, és melyeket nem. Eredménye nem csak azért kétséges, mert hirtelen, valóban nagy összegű tandíjat tesz a fiatal egyetemisták vállára, hanem mert a piaci mechanizmusokat (tandíj), és az állami sakkjátszmákat (kormányzati preferenciák) egy terepasztalon szeretné lejátszani. Az ilyen és ehhez hasonló vegyes megoldások nem vezethetnek eredményre, mert annak szabályai soha sem tisztázhatók. Szabályok nélkül viszont nincs értelme sakkozni. Vagy talán pont ez a szándék, és maradnak az ad hoc intézkedések?