A jó kormányzás alapja, hogy egy országban jók, vagy legalábbis javulnak a gazdasági fundamentumok. Előremutató gazdaságpolitika nélkül nagyon nehéz előremutató társadalompolitikát csinálni. Nehéz forrást találni a szegénység kezelésére, a romák problémájának rendezésére, vagy a demográfiai folyamatok megfordítására.

Azonban a jó gazdaságpolitikához nem elég a jó szándék, ahhoz jó ritmusérzék is kell. Ritmusérzék, mert ez olyan, mint a tango. Sosem csak te vagy a játékban, mindig van egy partner, akinek folyamatosan figyelni kell a rezdüléseit – ha nem akarsz a lábára lépni. A partner itt az a világgazdasági környezet, amibe mi olyan mélyen integrálódtunk a rendszerváltás után. A környezettől való függés Magyarország esetében aligha lenne tovább fokozható. Ezért a nemzetközi gazdasági ciklusokat – a prosperitás időszakait és a recessziókat – mi sokkal élénkebben éljük meg, mint sok más ország, aki kevésbé tette nyitottá gazdaságát a korábbi évek során.

A fáma pedig azt mondja: fellendüléskor képezz tartalékokat, emelj adót, hogy hűtsd vele a gazdaságot, ne vegyél fel hitelt, hanem inkább hitelezz, recesszió idején pedig a megtakarításokból próbáld életben tartani a növekedés reményét a gazdaságban. Élénkíts kormányzati beruházásokkal, csökkents adót és kamatot. Ezt hívják anticiklus gazdaságpolitikának. Ez az a gazdaságpolitika, amihez egy jó ideje nekünk nem sok közünk van.

Mert rendszerint mit teszünk? Ha jól megy a szekér a világban, akkor nekünk sincs hasfájásunk, és mivel olcsó a hitel, ezért osztogatunk. Ha pedig beborul az ég, megszorítások sorát követjük el, negatív spirálba taszítva ezzel a gazdaságot. Véleményem szerint a "ritmusérzék" a Medgyessy kormány idején futott igazán vakvágányra, azóta folytatunk látványosan prociklikus gazdaságpolitikát. Konkrétabban fogalmazva: 2003-2004 körül, amikor volt növekedés, csatlakoztunk az EU-hoz, és alapvetően mindenki sokkal optimistábban nézett a jövőbe, mint ma, grandiózus kormányzati osztogatásba kezdtünk, a fogyasztást élénkítettük annak mérséklése helyett, a lakosság pedig 30 éves, olcsónak tűnő hitelekbe verte magát.

Ennek következménye az lett – hogy az egyébként is gyenge versenyképességet felmutató magyar gazdaság – elkezdett először lassan, majd gyorsan csúszni a lejtőn. Megszorítást megszorítás követett, Gyurcsány, Bajnai, és Orbán is az államcsőd elkerüléséért küzdött – prociklikus, a negatív folyamatokat erősítő gazdaságpolitikával.

A Világbank által készített ábrán például látszik, hogy a 2012-es válságköltségvetés – a régiós országokhoz viszonyítva – milyen durván „prociklikusan” hatott a gazdaságra. (Ez meg is látszott a növekedésen, a 2013-as ebből a szempontból már jobb év lehet.)

De miért kellett ez, és a többi környékbeli ország – nézzünk csak az ábrán Litvániára (LV) – miért tudta ezt elkerülni?

A válasz szerintem az az Orbán által gyakran emlegetett fenntartható adósságszintben rejlik. Magasan (!) mi vagyunk a leginkább eladósodottabb ország a régióban, csak a költségvetés kamatterhei a GDP 6-8%-át emésztik fel évente, a belső fogyasztást pedig a brutálisan nagy tömegben felvett lakossági (jelzálog)hitelek korlátozzák. Azaz: nincs miből anticiklus gazdaságpolitikát csinálni.

Mert előbb ki kell másznunk a gödörből – vagy inkább mély kútból – és ez mindig fáradtságos. Az Orbán által emlegetett 50% körüli fenntartható adósságszint elérése nagyon nagy áldozatokat kívánna meg a társadalomtól.

Mert itt már nincs tér újabb hitelfelvételre, amiből élénkíteni lehet – hacsak nem akarunk a görög útra lépni. Mozgósítani kell a társadalom erőforrásait minden téren, mert az adósság elleni küzdelem a tiszta lappal való indulás alapja. Addig, amíg a régiós országokban 30-40% körül van a GDP arányos államadósság, nálunk pedig 80%, nem beszélve a lakossági devizaadósságról - nem lesz mozgástér. Senki ne remélje, hogy ha máshogy hívják majd a miniszterelnököt, a beruházási ráta elkezd az egekbe szökni. Európa pang, mi pedig nyitottak vagyunk. Mi lenne a beruházások alapja, a belső fogyasztás? Nehezen.

Az adósság leépítésében történt ugyan előrelépés (főleg lakossági szinten), de a kormány nem nyúlt hozzá szent tehenekhez, strukturális reformok nem indultak el. Az ellenzéki összefogás programját megalapozó dokumentum pedig nyomokban sem utal erre, sőt néhány privilegizált csoportnak visszajuttatná korábbi „alanyi jogon járó juttatásait”.

Azért vannak biztató folyamatok, amelyek arra utalnak, hogy elkezdtünk lassan kimászni a gödörből. A Világbank 2012-es évre vonatkozó ábráján látszik például (lent), hogy a banki hitelállomány – elsősorban a lakosság törlesztőképességének növekedése miatt – régiós szinten is kiugró mértékben épült le Magyarországon.

Nincs mese, nekünk végig kell járnunk azt az utat, amit a régiós versenytársainknak nem kell. Mi tücsökként éltünk, ráadásul elment a ritmusérzékünk is – a korrekció pedig hosszú és fájdalmas lesz.

Ábrák: World Bank EU11 Regular Economic Report, 2013 July