Az ember mindig utólag látja, hogy az irányban, amerre az elmúlt 5-10-50 évben tartott, mi volt nagy jelentőségű, és mi nem. Ez egyéni élettörténetünk, és közös történelmünk természete. Mi lesz az, amire emlékszünk majd 50 év múlva a ma Európájáról, a ma Magyarországáról? Orbáni konszolidációról beszélünk majd, vagy elvesztegetett évtizedről, amikor a gazdasági elit végleg foglyul ejtette a politikát, a politika pedig az embereket?  A béke korszakának, vagy a tehetetlenségbe fulladó európai bürokratizmusnak tekintjük majd a 2000-es éveket? Modern rabszolgaságról beszélünk majd, vagy egy olyan korról, amikor a tőke és javak szabad áramlása soha nem látott jólétet teremtett, és a határok lebontásával egyéni szabadságunk újabb, magasabb szintre emelkedett?

Messzire vezető kérdések ezek, ahol az összefüggések csak utólag rajzolódnak ki. Azonban az elég valószínű, számokkal igazolható, hogy ebben a korszakban meghatározó jelentősége lesz a nagy népmozgásoknak, a lakosság kicserélődésének. Fontos ezért, hogy értelmes, racionális vita folyjon ebben a kérdésben, aminek a végén egyfajta tudatos, kompromisszumon és konszenzuson alapuló stratégia rajzolódjon ki.  

A kivándorlás fantasztikus esély

Az, hogy a témának súlya van, számokkal igazolható. A magyar társadalom nagyjából 5%-a, a munkaképes lakosság legalább tizede vándorolt ki az elmúlt évtizedben Nyugat-Európába - egy jobb élet reményében. A hazautalások több mint 4 milliárd eurót tettek ki tavaly, ami a magyar  GDP 4-5%-a körüli, a teljes magyar agrárium éves termelési volumenével vethető össze. Elég valószínű, hogy a jobbak mentek ki: akik szakmájukban itthon csak a túlélés esélyét remélhették, kint élni tudnak. Azok mentek ki, akik nyelveket beszélnek, akik egyébként itthon is megállnák a helyüket, ötöd-nyolcad akkora (éh)bérért.

A kivándorlás fantasztikus esély Magyarországnak. Miért.

A helyzetet egy csirkeól példáján keresztül illusztrálnám. A csirkeólban ott vagyunk mi, a csirkék, mellettünk az etetőtál, a csirkeháló, és az ól. Nem létezik számunkra más, kirepülni nem tudunk, sanyarú csirke-sorsunkon belülről nem tudunk változtatni. Azt sem tudjuk, hogy lehetne ezt másképp is csinálni. Ehelyett ostorozzuk magunkat, és várjuk az egyre kevesebb, és egyre silányabb csirketápot.

De most van egy rés a hálón, ahol néhányan kibújhatnak. Éppen most ötszázezren. Kívülről láthatják a csirkeólat és a hálón belül maradtakat, új világokat, profin működő rendszereket ismerhetnek meg. Láthatják azt, amit mi itt, a hálón belül képtelenek lennénk látni. Azt, hogy lehetne ezt másképp is csinálni. 

Mert mi tesz minket különbözővé olyan gazdag, de erőforrásokban szegény országoktól, mint Finnország vagy Dánia? A dán logisztikai vállalat /Maersk/ árbevétele 13 000 milliárd Ft volt 2014-ben, ami a teljes magyar állam méretével vethető össze. Tiszta nyeresége ~1500 milliárd Ft: mi nagyjából ennyit költünk köz-és felsőoktatásra évente összesen. 90 000 ember dolgozik ennél a cégnél. Dánia lakossága 5,6 millió fő. Persze, lehet azzal példálózni, hogy a nagyvállalatok sikere nem érint széles rétegeket, de akkor miért van az, hogy ugyanazért a munkáért 8-10-szer többet keres egy dán, mint egy magyar? Ez az 5,6 milliós kis nép ennyire nagy befolyással lenne a világra, kihasználna más népeket, leigázna földrészeket? Netán régről maradt, összerabolt vagyont élnek fel? Vagy a tőke újratermeli önmagát, mert Marx is megmondta?

Ez a csirkeólon belüli logika, egyszerű sorsmagyarázat. És ezért elég népszerű is a hálón belül.

Acemoglu széles körben ismertté vált könyvében ("Why Nations Fail") a hasonló adottságokkal rendelkező országok közötti különbséget az intézményrendszerek fejlettségében, szervezettségében, működési logikájában látja. Régi nóta már ez, több demokráciát, több szabadságot, és minden jobb lesz. Ezzel egy a baj: sokat beszélünk róla, de sohasem csináljuk. Hogyan is csinálhatnánk, amikor fogalmunk sincs, hogy hogy kezdjük el? A demokrácia nálunk nem szerves fejlődés eredménye. Iderakták. A csirkeólon belül halvány fogalmunk sincs róla, hogy hogy lehetne másképp, de gyors eredményeket akarunk, évszázados forradalom és vérontás nélkül.

Oké, de mit tehetünk?

A kivándorlást két ágra bontanám, szándékosan irreálissá nagyítva a két réteg közti különbséget, a két "csoport" felelősségét.

1. számú csoport: az itthon lecsúszó, teret vesztett középosztály
 
Van, aki "csak" a pénz miatt megy. Általában területükön kiváló szakemberek, akik a nettó 30-400 eurós itthoni fizetést szeretnék megsokszorozni, hogy ne kelljen egyik napról a másikra élniük. Céljuk: a család életkörülményeinek javítása. Jellemzőjük: egyéni/családi fókusz, a saját szűk körük életét szeretnék jobbá tenni, ebből a szempontból individualisták. A kivándorlás kezdeti stádiumában a család leggyakrabban otthon marad, a hazautalások döntő hányada ettől a csoporttól érkezik.

Stratégia a csirkeólon belül: a csoport esély Magyarországnak, cél az évi ~1000 milliárdos hazautalás (tiszta, nettó jövedelem!) fenntartása. Ehhez az kell, hogy a család nagyobbik része a hálón belül maradjon. Kedvező lehetőségeket kell biztosítani, hogy a hazautalt jövedelmek hosszú távú befektetésekbe kerülhessenek: ingatlanba, megbízható befektetési alapokba, bankbetétbe. A hazatelepülést kézzel fogható programokkal, és valóban intenzív kormányzati kommunikációval kell motiválni. 

Fenyegetés: a családokon belül a kritikus tömeg (fiatalok) már külföldön vannak, ezért a hazautalás elhal, a hazatelepülés értelmét veszti, a gyökér elsorvad.

2. számú csoport: értelmiségiek, akik nem tudtak / akartak itthon gyökeret verni

A másik csoport: értelmiségiek, nagyban gondolkodók, akik a jelenlegi intézményrendszer miatt képtelenek itthon gyökeret verni. Jellemzőjük: próbálnak kibontakozni, sikeresek lenni, változtatni a dolgokon, de folyamatosan beleütköznek abba, hogy a hazai út a korrupciót, a politikai kapcsolatok szövevényét, a kisstílű balkáni bűnözést jelenti. Betagozódni nem akarnak, változtatni nem tudnak.  Céljuk: olyan helyen akarnak élni, ahol tudásukat tisztelik, megbecsülik, ahol van értelme energiát fektetni valamibe, ahol kibontakozhatnak.

Stratégia a csirkeólon belül: első körben vegyük észre: az, hogy értelmes fiaink és lányaink kimennek külföldre, bármiféle állami ösztönzők nélkül, óriási lehetőség nekünk, itt a csirkeólon belül. A kínai kormányzat hatalmas összegeket költ arra, hogy nagy mennyiségben menjenek ki, majd jöjjenek vissza tapasztalt, de még fiatal honfitársaik. Mátyás király olasz mesterembereket hozatott - nekünk elég lenne visszacsalogatni a kiábrándult értelmiséget. Gondoljunk bele, itt több tízezer emberről van szó. És nem menekülnek, ez nem hasonlítható a 45-ös, vagy 56-os kivándorlási hullámhoz - mert nekik esélyük sem volt, hogy visszajöjjenek, az életük záloga volt az emigráció. 

Mit ér nekünk néhány tízezer értelmes koponya? Gyakorlatilag bármit, ez a fejlődésünk egyik záloga. Ezek az emberek láttak professzionális vállalatokat, amelyekben van kutatás-fejlesztés (ellentétben rozoga kis rabszolga-gyárainkkal), ahol a világ vezető innovációi kerülnek ki. Láttak jól, jobban működő közintézményeket, élenjáró technológiai megoldásokat, profi vállalatvezetőket. Látták a siker útjait. A magyar felsőoktatás - mert a csirkeól még mindig egy zárt rendszer - nem képes arra, hogy a siker útjaira rámutasson. 

Biztos vagyok benne, hogy Magyarországot nem lehet kívülről megváltoztatni. Magyarországnak nem külföldi gyám kell, hanem ez a néhány tízezer világot látott ember, aki már járt a csirkeólon kívül.

Őket kellene most hazacsábítani: kormányzati akarattal, érzelmekre is alapozó kommunikációval, és pénzzel. Ha hazajönnek, talán belülről képesek lesznek megváltoztatni a rohadó intézményeinket, és elindulhat végre egy felzárkózás.