A tömegeket a félelem, a remény és a gyűlölet mozgatja, függetlenül a tömeget alkotó emberek átlagos intelligenciahányadosától, végzettségétől, jövedelmi helyzetétől, vagy társadalmi státuszától. De a szavazófülke magányos csendjében a választó egyedül van. És mivel egyedül van, mint egyén hozza meg a döntését, azt a döntést, amit elvileg soha senki sem fog megtudni. A szavazásnál őszinték lehetünk magunkhoz, és függetlenül attól, hogy érzelemből, vagy racionális énünk felülkerekedésének hatására ikszelünk – nincs, aki a kezünket fogja.

Ha ikszelésről van szó, és az emberünk már elmászott a szavazófülkéig, hallgathat az érzelmeire, és szavazhat előre megfontoltan, a pártok programját és saját nemzetjobbító elképzeléseit előzetesen ütköztetve. A szavazók nagyobb része az érzelmeire hallgat: remél és gyűlöl. Reméli, hogy az újra program és elképzelések nélkül induló pojáca tényleg tartogat valamit a tarisznyájában, ami bizalmat érdemel, ami felemeli az országot a porból, és gyűlöl, zsigeri szinten utálja az ellenséget, az averzió évekre, talán élete végéig a csontjaiba égett. Valamiért, mindegy miért.

Van egy probléma azonban, ami lényeges lehet. Az országban van ugyanis egy magát „demokratikus ellenzéknek” nevező, teljesen heterogén politikai közeg, amit ideiglenesen egy cél forraszthat össze: az Orbán „rezsim” megdöntése. Tegyük fel, hogy az ezerfelé mutató érdekek egy kritikus szintje egy irányt vesz majd fel a választások előtti fél évben, és létrejön a politikai konszenzus: minden ellentétet félre kell tenni a választások idejére, hogy a kormányváltás megtörténhessen. „Mert ez most minden ellenzéki párt érdeke.” - mondják majd.

Ha létrejön az ellenzéki háttérmegállapodás, el kell kezdeni egy irányba kommunikálni, ami elviekben csak a közös célok és értékek kijelölésével történhet meg. Mindenekelőtt azonban választania kell az ellenzéki csoportosulásnak az alábbi három opció közül, nem csak a választásokra nézve, de az áhított győzelmet követő kormányzás tekintetében is. Mert egy győztes választás még nem minden, kormányozni is kellene. Hogy melyik opcióra esik a választás, attól függhet, hogy a potenciális szavazótábor az érzelmei, vagy az esze felől hódítható meg jobban.

1. opció: Se program, se cselekvés

Jól bevált stratégia. Az a legbiztosabb, ha titkos stratégia sincs, sőt szándék sincs arra, hogy a 2010 előtti alkotmány restaurációján, és az újabb rezsicsökkentésen túl bármi mást tenni kellene ebben az országban a győzelem után. Ha nincs program, nincs fogáspont a kampányidőszakban, és elég lehet egy intenzív negatív kampány a kormány ellen - némi reményhintéssel - a választási győzelemhez. Utána pedig csak haknizni kell négy évet a parlamentben, pár új arccal a kormányban és a korrupciós iparágban. A hangsúly a választók érzelmein van, kiüresedett szlogeneken és folyamatos hőbörgésen kívül semmit sem kell letenni az asztalra. A remény és a gyűlölet önmagában elég, az érvek csak összezavarnak. Egyébként is lehetetlen lenne 3-4 totálisan más értékrendet képviselő politikai pártot egy programban összehozni?!

2. opció: Nincs hivatalos program, de intenzív cselekvés következik

Ha a választókat többnyire nem érdeklik az érvek, nem értékelik a kidolgozott cselekvési terveket és stratégiákat, és a puszta reménnyel is megelégednek, akkor nem kell feleslegesen választási programmal terhelni az agyukat. Kár lenne, ha összezavarodnának, és rossz helyre tennék az ikszet. Pár buta, könnyen betartható, szimbolikus ígéret elég, a cselekvés garanciáit pedig vagy szóbeli megállapodások, „gentleman’s agreement”-ek jelenthetik, vagy az olyan karakán, elképzeléseikben megingathatatlan személyi garanciák a leendő kormányban, mint például Ángyán József személye volt a Fideszben egy ideig. Elég egyértelmű például, hogy Oszkó Péter előzetes emlegetése a gazdasági miniszteri poszton viszonylag erős személyi garancia lehet egy bizonyos irány képviseletére nézve. Ezzel az opcióval talán lehet választást nyerni, de az utána következő kormányzati munka politikailag elszigetelheti a sosem ígért, fájdalmas reformokhoz kitartóan ragaszkodó kormányt, mondván: „Becsapták az embereket, nem mondták, hogy ez lesz”. Jöhet majd az ellenzék, az újabb népszavazások, és talán már rövid úton kudarcba fulladna az ország ellátórendszereinek átalakítása.

3. opció Van program, nincs cselekvés

Ez az opció azon a hiten alapul, hogy csak akkor lehet választást nyerni, ha a jelenleg bizonytalan szavazókat életképes programmal, racionális érvekkel próbáljuk meggyőzni arról, hogy az ellenzék nem csak leváltani képes a Fideszt, de jobban is tud kormányozni. Ez az opció nagyon kockázatos, a tiszta lapokkal játszó ellenzék óriási támadási felületet adna magának. Ezzel az opcióval valószínűleg újabb nagyarányú győzelemhez segítenék a Fideszt, és a cselekvés lehetősége már a választások előtt mesebeli álommá válna. Mert még nem tartunk ott, hogy az embereket észérvekkel, programmal meg lehessen győzni.

Melyik opció a legjobb?

Az ellenzéki pártok hajlani fognak a „Se program, se cselekvés” opciójára. De ha így lesz, felismeri-e a potenciális , Orbán-vérre szomjas szavazótábor a reményhintést, és a leendő kormány teljes reménytelenségét?

A második opciónak szintén van realitása. Ha Bajnai valóban komolyan gondolja az ország szekerének elindítását, akkor nem megy bele kétes kompromisszumokba, és ha programszintű garanciákat nem is, de személyi garanciákat kérhet a választások előtt.

Persze, nekünk az lenne a legjobb, ha részletes, nyilvános programokkal induló pártok közül választhatnánk. Ehelyett inkább az az érzésünk, hogy a pártok „itt a piros, hol a piros”-t játszanak velünk – a piacokon szokásos, csaló módon. Meggyőződésem, hogy semelyik jelentősebb párt sem tesz le az asztalra értékelhető programot, sőt pár nagyon általános maszlagon kívül minden párt törekedni fog a teljes gondolatnélküliségre, és próbál a negatív érzelmeknek teret engedni. De akkor mit tegyen egy tudatosan szavazni próbáló választó? Reménykedjen? Az kevés. Nekem legalábbis. Így jobb híján nem megy el majd szavazni.