Néha az az érzésem, hogy nekünk itt a Kárpát-medencében a demokrácia hirtelen zuhataga nem hagyott időt arra, hogy megtanuljuk az új rendszerhez elengedhetetlen vitakultúra alapszabályait. Egy torz patthelyzet alakult ki, ahol mindenki feszülten kivár, a másik hibáit és támadási lehetőséget keresve. Ebben a helyzetben politikai irracionalitás bármit javasolni, mert azt a csoport többi tagja pillanatok alatt teljesen kikezdi. Akkor viselkedsz racionálisan, ha meghúzod magad, állítások helyett pedig tagadsz. Tagadsz és cáfolsz mindent, amit a másik mondani akar, vagy ha semmit se mondott, akkor a szájába adsz gondolatokat, és az ellen támadsz, amit ő sosem állított.

Kezdő bloggerként, a műfajban még csak tapogatózó zöldfülűként nem tisztem a közéleti blogger közösségről rosszakat írni. De az a helyzet, hogy a folyamatos tagadás, az örök ellenzékiség itt vegytiszta formájában követhető végig. Egy közéleti blogger ugyanis akkor sikeres, ha sokan olvassák. Sokan pedig elsősorban akkor olvasnak valakit, ha az illető a közösségi média hullámain jól tud evezni. Azaz sokan lájkolják, és osszák meg a bejegyzéseit. És mit lájkolnak az emberek? A kritikát. A javaslatot szinte soha. Nagyon elvétve, csak 1-1 véletlenül elejtett mondat erejéig talál az ember bármiféle jövőbe mutató, építő javaslatot a blogokban egy aktuális problémát illetően.

Nincs mese, az emberek jobban szeretnek nemet mondani, mint igent.

A pénznyelő játékautomaták betiltása tipikusan olyan eset volt például, ahol a kritikai érvek minden mennyiségben meg tudtak jelenni, a javaslatot támogató érvek viszont teljesen elsikkadtak. Pedig voltak olyanok is. Csak épp a népszerű közéleti blogok teljes vállszélességgel a törvényjavaslat ellen álltak ki, a lehetséges érvelési eszköztár egészét az ellenállásra irányítva. Például az általam kedvelt, és nagyon gyakran olvasott Véleményvezér sem fukarkodott az intézkedéssel szembeni ellenérvekkel – még a köztudottan demagóg „növeli a munkanélküliséget” és „csökkenti a befolyó adóbevételeket” érveket is bevetette. Miért? Mert bloggerként az olvasótábor szócsöveként kell funkcionálni, afféle népvezérként, ellenkező esetben az elefántcsonttoronyba vonulás az olvasottság zuhanásával járna.

Néha mindenkinek kurvának kell lennie a céljaiért.

Mivel tehát a bloggerek – legalábbis a sikeresebbek – azokat a gondolatokat karolják fel, amiket az olvasóközönség hallani akar, erős bennem a sejtés, hogy az olvasók maguk is csak a közéleti történések negatív oldalának felerősítése iránt érdeklődnek.

De ez a motívum a politika egyik lényegi mozgatórugója is. Javasolni, társadalmi vitát kezdeményezni, érveket felsorakoztatni, és bizonyítani azok létjogosultságát – na ilyesmit nem szoktunk. Ha akad egy javaslat, azt rögtön a földbe gyaluljuk – a szikár magyar földön ezért nem nő már javaslat. A negatív magyar társadalomnak ilyen „negatív vitakultúrája” van.

Nem hiszek benne, hogy a politika, mint egy önjáró gép, ráült erre a csodás, tehetséges népre, és ezért megy rosszul a sorunk. Ha valami szar ebben az országban, az miattunk, magyarok miatt szar, és a dolgokon is csak mi változtathatunk. A javaslatokhoz és érvekhez való negatív hozzáállásunk például oda vezetett, hogy a politika már jóideje a „fejünk felett dönt” rólunk: gyorsan vezet be, teljesen új intézkedéseket, amiket nem előz meg semmilyen társadalmi vita. És ezért rengeteg a hiba, a mellényúlás, de bizonyos kérdéseket teljesen elnyom a javaslatnélküliség. Ilyen például a „roma kérdés”, ami akkora tabuvá vált, hogy senki sem kockáztat meg semmilyen megoldási javaslatot, pedig ennél termékenyebb problématerület aligha lehetne.

Ennek ellenére a romák integrációjának ügyében sokféle véleményt lehetett hallani közéleti szereplők szájából az elmúlt 10 évben, melyek alapvetően két fő mondanivaló körül szóródtak:

1.  A „mondjuk ki végre” szemlélet

A „mondjuk ki” típusba tartozó emberek megrögzötten hisznek abban, hogy ha egy problémát sokszor elmondanak, tudatosítanak, akkor attól az elkezd lassan, csendben megoldódni. Kimondtuk – és „volt, nincs”. Bayer Zsolt, Vona Gábor és echte szittyamagyar barátai is ezt a kört gyarapítják. Beszélnek róla, átkozódnak és szitkozódnak, folyamatosan a dolgok kimondása mellett kardoskodnak, de értelmes, kidolgozott megoldási javaslatokat nem tesznek le az asztalra. Talán nem is akarják a probléma megoldását, mert akkor elvesztenék karakterüket, legjobb szórakozásukat: a másik oldal pökhendi piszkálását.

2. A „meddő liberális” szemlélet

A roma kérdést „meddő liberális” szemléletmódban megközelítő, magukat liberálisnak hirdető, valójában kirekesztésre hajlamos, a valódi liberális értékeket félreértő hittérítők meggyőződése, hogy az egyetlen probléma a diszkrimináció és a szegregáció. Azaz nem is a romákkal kell foglalkozni, nem azt kellene valamilyen békés megoldással elérni, hogy nagyobb arányban dolgozhassanak, hanem a kirekesztőket kell kirekeszteni, leginkább erőszakkal elérni, hogy befogják a szájukat, és rögtön minden rendben lesz. Volt, nincs roma kérdés.

A két szemlélet ott találkozik, hogy egyik sem törekszik a probléma megoldására. A „mondjuk ki végre” szemlélet talán annyiban még „jobb” is, hogy elindít valamiféle groteszk helyzetértékelést, ami minden probléma megoldásának első lépése. Összességében a két csoport megtalálta egymást, mert a szándék halvány szikrája sincs meg bennük arra, hogy értékelhető javaslatokat dolgozzanak ki a romák felzárkóztatására.

Az ember ugyanakkor sosem adja fel a reményt, hogy egy következő kormány pragmatikusan, érzelemmentesen, a valós problémákra fókuszálva, tesz majd valamit a cigányokért. Nemrég végigolvastam a Haza és Haladás (Bajnai szervezete) „A kormányváltás roma politikájához” című stratégiai írását. Röviden annyi a véleményem, hogy ha tényleg ez lesz a roma stratégiájuk alapja, akkor ez egy baromi nagy nulla. Alapvetően a régi mondásokat veszi elő újra, a roma integráció gátjait külső tényezőkhöz (diszkrimináció, szegregáció), és nem belső okokhoz (életmód, szokások, demográfia, kultúra stb.) köti, és leginkább sokszor eldarált általánosságokat tartalmaz. Annak ellenére azonban, hogy az irányzék miatt szerintem koncepciónak is alkalmatlan az írás, egy dolog mindenképp értékelhető: a rengeteg bullshit mellett konkrét javaslatokat is megfogalmaz, például:

"Javasolom az egyéni vállalkozóvá válás adminisztratív küszöbének jelentős csökkentését és az egyéni mikrovállalkozások támogatásának rendszerét."

„Ha a kormánynak deklarált politikai célja a romák foglalkoztatási helyzetének javítása, nem riadhat vissza foglalkoztatási kvóták alkalmazásától azokon a területeken, ahol közvetlen befolyása van.”

Bár a két, példaként felhozott javaslat egyikével sem tudok azonosulni, most nem ez a lényeg. A lényeg, hogy állít valamit, elmondja, hogy szerinte hogy lenne jó, mi lehet a megoldás.

Ez önmagában ritka, és ami ritka, az általában értékes. Mint javaslatok, ezek szerintem nem segítenének a romákon, de legalább mernek mondani valamit. Ez az, amiből sokkal több kellene, és a többször körbefutott viták talán eljuttatnának minket a roma kérdés, de ugyanígy más nagy problémák valódi megoldásához. Netán bizonyos ügyekben társadalmi konszenzus is kialakulhatna.

De amíg ilyen elutasító a vitakultúránk, amíg villámgyorsan ízekre szedjük a javaslat-csírákat, kihangsúlyozva az éppen ellenérdekelt csoport felháborodását, addig nem várható javulás. És ez nem a politikusok hibája, mert a politikusok mi, emberek vagyunk.