Harmadszor is elbukott a tandíj

Az egyetemekre 2013-ban államilag támogatott képzésre felvett hallgatók száma nem lehet kevesebb a tavalyinál, azaz 55 ezernél – ezzel a tandíj ötlete Bokros és Gyurcsány után harmadszor is elbukott. Az most is nyilvánvaló, hogy Orbán a népszerűségét a legkisebb mértékben sem akarja kockára tenni, és a számára jelentéktelen Hoffmann Rózsát lazán beáldozta. Mivel sokadszorra teszi ezt, mondhatni várható volt. Innentől Rózsa számára vége a játéknak, nem mintha sajnálnunk kellene, van helyette egy szakmailag talán kompetensebb Pokorni. De ez mind jelentéktelen.

A tandíj szimbolikus ügy   

Mindez azért jelentéktelen, mert közben egy a felszín alatt húzódó harc bukott el újra. Ez a harc az egyre szűkülő adózó réteg, és a többségi társadalmat képező inaktívok között zajlik. Előbbiek folyamatosan az adócsökkentésért sírnak, utóbbiak semmilyen, a nekik „járó” szolgáltatásról nem hajlandóak lemondani. Ez megy 20 éve. Mért nem lehet végre felfogni, hogy adócsökkentés nincs kiadáscsökkentés nélkül? Mért nem jut el végre a még dolgozni képes, és akaró emberek agyáig, hogy igen, részben le kell mondanunk az idősek inflációkövető nyugdíjemeléséről, az ingyenes egészségügyi ellátásról, vagy az ingyenes felsőoktatásról? Mert ezek a költségvetés kiadási szerkezetének fő súlypontjai.

Társadalmi szolidaritás?

Persze, mindenkinek vannak idős szülei, nagyszülei, vagy egyetemen tanulni akaró gyermekei, ezért nehéz azt mondani, hogy az adócsökkentésért cserébe nekik kevesebb jut majd. Nehéz kiállni amellett, hogy az egyetemen tanuló hallgatók nagy részének valamilyen szinten hozzá kellene járulni a képzés költségeihez. De döntsük el végre, hogy mit akarunk: a munkából élőket preferáljuk, vagy azt, aki az állam csecsén él? Mért nem lehet több pénzt adni mindkét csoportnak, csak egyféleképp: az állam további drasztikus eladósításával. Ezt akarjuk? Mért nem vagyunk képesek végre egy olyan politikust választani, aki nem ringat minket abban a reményben, hogy mindenkinek jobb lesz? Mért nem látja senki az adócsökkentés, és az állami kiadások növekedése közti ellentmondást? Mert nem népszerű. Mert nekünk demagógok kellenek!

„Amit a politikusok ellopnak, abból lehetne adót csökkenteni”

Igen, mindenki ezt szajkózza, ha „megszorításról” vagy „reformról” van szó. De itt az ideje, hogy belássuk, az elmúlt 20 évben volt MDF-es, Kisgazda, Fidesz-es, MSZP-s, és SZDSZ-es kormányunk, és mindig volt egy Simicska, hívták azt bárhogy is, aki a pénzszivattyú végén viháncolt. Miből gondoljuk, hogy a következő kormánynak tiszta lesz a keze, amikor a múlt tanulságai nem ezt sugallják? Az a nagy helyzet, hogy nekünk kell megtenni az első lépést, nekünk kell először lemondanunk. Most mondhatnánk, hogy igen, „megint nekünk”, de ez nem igaz. Az elmúlt években elvileg folyamatos megszorítások voltak, de az állam közben nem lett kisebb, így az adóteher sem tudott csökkenni. A torta lett kisebb gyerekek, mi termelünk kevesebbet és szarabbat, és mi vettük fel a hiteleket, amit nagyrészt szétosztogattunk. Hét szűk esztendő következik.

Ha lesz egy kormány, amelyik „tökös”

Amíg minden változást leszavazunk, amíg ragaszkodunk minden, nekünk „járó” dologhoz, amíg az ország zuhan a lejtőn, addig nem érdemes Magyarországon tervezni. Az, hogy az Orbán-kormány folyamatosan megfutamodik, nagyobb kudarc, mint Gyurcsány kudarca, mert Gyurcsány legalább elment a végsőkig, és végül a párton belülről buktatták meg, mert a vén káderek féltek változásokkal járó tüntetésektől. Féltették a seggüket. Kétharmaddal ez édeskevés, Magyarország nem került új vágányra, zuhan tovább a semmi felé, mert a gazdasági hanyatlás társadalmi hanyatlással jár együtt.

A két kiút

A kiút jöhet felülről, vagy decentralizáltan. Azáltal, hogy mi emberek változunk meg, hogy mi emberek képesek leszünk végre lemondani az utazási kedvezményekről, az ingyenes egészségügyi ellátásokról, arról, hogy gázár-támogatás van, hogy 2-300 ezres nyugdíjakat fizetünk tömegével, hogy kétszer annyi a rokkant, mint a környező országokban, arról a szemléletről, hogy mindenkinek minden csak „jár”, akkor a politikusok is észlelik majd a megváltozott társadalmi elvárásokat.

De a kiút érkezhet felülről is, egy olyan stabil kormány és kormányfő személyében, aki pragmatikusan, kitartóan és gyorsan, de kidolgozott programmal képes végigverni a változásokat a nagy ellátórendszereken. Nem az a lényeg, hogy tökéletes rendszereket alkosson, hanem hogy a változások mélyrehatóak legyenek – utána azokat rugalmasan alakíthatjuk, finomíthatjuk. Ehhez tökös kormány kell, aki bevállalja a bukást, tűri a tüntetéseket. Egy olyan vezető kell, aki nem részegül meg a hatalomtól, hanem hatalmát az ország jobbítására használja. Ezzel bekerülhetne a történelemkönyvekbe. De így mit írnak majd erről a korról a történelemkönyvek?