Óda Róna Péterhez
Róna Péter, az elmúlt évek alternatív színfoltja az ezer éve tanult frázisokat puffogtató megélhetési közgazdászok között, tegnap nem csak az LMP pártalapítványának társelnöki posztjáról mondott le, hanem egyúttal bejelentette: teljesen kivonul a magyar közéletből.
A hiteles hang
Róna Péter azok közé tartozott, akik a rendszerváltás eufóriájában még hittek abban, hogy Magyarország a függetlenség elnyerésével egy jobb hellyé válhat, ezért érdemes lehet hazatelepülni, és valami újat építeni. Gondolhatta mindezt azért is, mert az ekkor 48 éves jogász-közgazdász külföldön a csúcsra ért: 1986-ban több éves létramászás után vezérigazgatóvá nevezték ki egy akkor már globálissá vált befektetési bank élére. Többek között emiatt is volt különösen hiteles, amikor Róna Péter hívta fel a figyelmet a devizahitelezés kockázataira, bankok egyoldalú szerződésmódosításának „sajátosan magyar” jellegére, vagy az elmúlt időszakban a matolcsyzmus kártékonyságára.
A meg nem értett Róna és a bűnösök
A közgazdász Schiffer Andráshoz írt lemondólevelében részletesen kifejti, hogy lemondásának és közéletből való kivonulásának fő oka, hogy Magyarország ugyan a hazája, de „nem az ő világa”, ezért a küzdelem értelmetlen. A meg-nem-értettség egyik érzékletes példájaként a devizahitelezés ügyét hozza fel:
„A magyar gazdaság és társadalom vergődésének okairól sokat lehetne írni és mondani, (…) de van egy, amelyik nézetem szerint az összes többit maga mögé utasítja, ez pedig a devizahitelezés.(…) 2006-tól kezdve kétségbeesetten írtam és nyilatkoztam a devizahitelezés leállításáért, amiért meg is kaptam a „kókler” minősítést a devizahitelezés megalkotóitól. Kik voltak ők? Hát Járai Zsigmond, Király Júlia, Simor András, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Oszkó Péter és Felcsúti Péter.”
Elmondhatjuk tehát, hogy Róna Péter nem csak hogy megnevezi hazánk romlásának egyik legfőbb okozóját – de annak megalkotásához személyeket is rendel, akik akkor „nem hallgatták meg”, sőt kóklernek nevezték.
Az alternatíva hiánya
Ha kóklernek nevezték is őt – ami természetesen marhaság lett volna – a másik oldalról felmerül a kérdés, hogy abban az eszeveszett hajszában, ami a 2000-es években Közép-Kelet-Európában a növekedésért, illetve a növekedés üzemanyagaként szolgáló olcsó hitelekért folyt, milyen más választásunk lett volna? Emlékezzünk vissza: 2004 és 2007 között - a devizahitelezés csúcsán - Magyarország gazdasága vészesen lassult, recesszióba hajlott, a költségvetési hiány ténylegesen végrehajtott reformok nélkül az egeket verdeste, nyakig ültünk a túlzottdeficit-eljárásban, és ami a legfontosabb – és részben az eddigiek következménye: a jegybanki alapkamat éveken át tartósan magas pályán mozgott, és esély sem volt annak jelentős csökkentésére (ahogyan az például a cseheknél megtörténhetett). Emlékezzünk a vizitdíjjal, vagy a tandíjjal szembeni éles társadalmi ellenállásra, a kossuth-téri sátrakra, az MSZP gyávaságára, és az SZDSZ összeomlására is.
Az előremenekülés taktikája
Olyan feltételek mellett, amikor az államháztartás drasztikus csökkentése az ellenállás, a gyávaság, és a kapzsiság miatt nem megoldható, az államadósság tartósan nő, a jegybanki alapkamat pedig nem állítható tartósan csökkenő pályára, egyetlen reális kiút lebeghetett az akkori elit szeme előtt: kiszórni a piacra az akkor még olcsó devizahiteleket, és várni, hogy néhány kemény év megszorító munkájának eredményeképp, a piac kegyei mellett beverekedjük magunkat az eurozónába, a Forint mint olyan megszűnik, eliminálva a lakások és autók mélyén nyugvó devizakockázatot.
Ennek egyetlen alternatívája lehetett: a devizahitelezés leállítása, és – az államháztartási reform politikai helyzetből következő lehetetlensége mellett – a drága forinthitelek erőltetése, ezzel egy sok évig húzódó recessziós időszak vállalása. Mindez történt volna úgy, hogy a régiós versenytársaink gyors ütemben nyergeltek az eurózóna felé, nagy növekedéssel, és – olcsó devizahitelekkel! Te ezt akartad, Péter?
Mondd, hogy megöregedtél!
A ’90-es évek elején Faludy György, a költő is hazatért amerikai emigrációjából – csakúgy, mint Te, talán ugyanazzal a járattal. Faludy hitt Magyarország megújulásában, a demokráciában, és – hozzád hasonlóan – újra otthonra lelt azon a földön, ami kétszer is kivetette magából. A költő az évek során azonban elvesztette hitét a politika erejében, az élet minden részére rátelepedő marakodás felőrölte. Valójában a közönyt választotta, feladta.
És erre Te most az elhibázott devizahitelezésre hivatkozva itt hagyod ezt a szarkupacot, amin annyit küzdöttél, és elefántcsont-toronyba vonulsz? Pont most, amikor tehetnél valamit? Mindezt a devizahitelezés miatt? Ennek nincs semmi értelme.
Inkább mondd, hogy csak megöregedtél!
