Tudom, nem sok értelme van az aktuális kormányzó párt választási ígéreteit számon kérni. De én tényleg hittem a terjedelmében kisebb, ugyanakkor erős, helyenként központosítással operáló állam képében. Elérkezett az a pont, ahol már remélni is kár. A kicsi, de erős állam helyett maradt, sőt még nőtt is a terpeszkedő, buta állam. A kormány populista, a nép – az istenadta – pedig semmilyen változást nem akar. Talán Bajnai is belebukna.
Az „adócsökkentés” kormánya
Nem volt hiány adócsökkentést ígérő licitekben a 2010-es kampányban. Az egymillió új munkahely megteremtése mellett, a Fidesz fércprogramja is ezt harsogta. A „program” gazdasági része valahogy úgy nézhetett ki, hogy az adócsökkentés által Magyarország versenyképesebbé válik majd a külföldi tőkéért folytatott harcban, a KKV-k lélegzetvételhez jutnak, özönlenek majd a befektetések, az ország felébred 10 éves csipkerózsika álmából, és elkezd prosperálni. Mindebből semmi sem valósult meg.
Az állami újraelosztás és a versenyképesség
Az Európai Unió közös piaca, de mondhatni az egész világ egy nagy aukciós ház, ahol licitálni kell a tőke „bevonzásáért”. Az az ország tud több tőkét magához csábítani, aki többet ígér a másiknál. Mit ígérhet Magyarország a régiós versenytársaihoz képest? Kiválóan képzett, több nyelven beszélő munkaerőt? Ebben aligha vagyunk jobbak. Jó infrastruktúrát, autópályákat, logisztikai központokat, közbiztonságot? Ezt mindenki tudja, már Románia is. Olcsó energiát a termeléshez? Orosz gázzal nehéz lesz. Stabil politikai körülményeket? Manapság erről értelme sincs beszélni. Alacsony adókat? Ebben szinte mindenki jobb nálunk.
A fenti ábrán azt láthatjuk, hogy az egyes kelet-európai országokban 100 egység megtermelt jövedelemből mennyit von el az állam. Látható, hogy 2009-ben minden második forintunkra rátette a kezét az állam. Ez az NGM adatai szerint 2012-re szinte semmivel sem csökkent, azaz az állam nem lett kisebb, az adóelvonás ugyanúgy jelentősen magasabb, mint a környező országokban. Adócsökkentés nélkül viszont nem tudunk mit ígérni. Külföldi tőke nélkül pedig nem lesz itt növekedés. Miért?
Mert nincsenek meg a növekedés belső forrásai
Magyarország egy olyan hely, ami kimaradt az elmúlt pár száz év nagy tőkefelhalmozási ciklusaiból. A fejlett világ részben még ma is abból él, hogy egyszer nagyon jól ment a szekér. Azt a tőkét forgatják, amit az elmúlt 200 évben sikerült felhalmozniuk, és eljön az az idő, amikor ezt a kínaiak fogják megtenni. Mi marad nekünk? Hitel. Hitel a vállalatainknak, hogy hasznos beruházásokat eszközöljenek, hitel az államnak, és hitel nekünk, fogyasztóknak, hogy feléljük a jövő egy részét. De sajnos mind az állam, mind pedig a lakosság túl van hitelezve, azaz már feléltük egyszer azt a jövőt, amit most jelenként élünk meg. Pozitív, hogy a szándék megvan az államadósság csökkentésére, a lakosság pedig mintegy 2000 milliárd forinttal csökkentette hitelállományát 2010 óta (forrás:MNB).
Három fájdalmas dolog kell
Ugyan az adósságot le kell rúgnunk magunkról, ez a felismerés még önmagában nem siker. Egyrészt akkora kiadáscsökkentésre van szükség, ami a költségvetés stabilitása mellett csökkenti az államadósságot, és még egy nagyarányú adócsökkentés is megvalósítható belőle. Igen, ehhez részlegesen fizetőssé kell tenni a felsőoktatást (tandíj), az egészségügyi ellátásokat, nyugdíjplafont kell bevezetni, csak a valóban rászorulóknak szabad adni szociális támogatásokat, az állami vállalatokat pedig meg kell tisztítani a sokrétű kedvezményektől, és a korrupt baráti társaságoktól.
Az adósság csökkentése, és az adócsökkentés mellett szükség van a vállalatok dinamizálására. A hiteles gazdaságpolitika, a csökkenő kamatok, és állami garanciaprogramok olcsóbb hitelezést tennének lehetővé, azt a néhány innovatív vállalatot pedig tömni kellene végre pénzzel, mert azok a jövő sikerének zálogai.
Ehhez képest…
Ehhez képest a jelenlegi kormány is gyáva, az adócsökkentés szóba sem jöhet, mert nincs kiadáscsökkentés, csak kiadás-átrendezés, és bár az adósságból ledolgoztunk valamicskét, a jövő növekedésének alapjai nem teremtődnek meg, sőt ellenkezőleg.
Felmerül a kérdés, hogy ezt érdemeljük-e? Mert talán igen, talán nem lesz ebben az országban semmi, mert azt a politikust pillanatok alatt megbuktatjuk, aki változást akar. Ha netán Bajnai Gordon lenne a következő miniszterelnök, ő is engedne a populista szirén-hangoknak a hatalomért?
Válságkormány kell, vérbeli válságmenedzserrel.