Józan Paraszt

   Rezsikommandó? 13. havi nyugdíj reload? 75%-os adó a gazdagokra? Akasszuk fel a bankárokat? Építsük le a felsőoktatást és tapsoljuk el a pénzt? A Fidesz és az MSZP kifejezetten hasonló, "közös ügyekben" gondolkodik.

Talán eljött az ideje egy nagykoalíciónak?

Hiszek az egyszerű, józan paraszti ésszel felfogható alapvetések létjogosultságában. A világ részleteiben felfoghatatlanul bonyolult ugyan, de vannak olyan alapvető igazságok, amelyek segítenek eligazodni. Sokan mondják mostanában például, hogy egy ország gazdasági függősége politikai függést is jelent egyben, a politikai függés pedig valahol azt jelenti, hogy nem minden a nagy fehér úrnáknál dől el.

A 2000-es évek politikájának lövészárkai személyek körül húzódtak. Karakterekre, karizmatikus politikusokra szavaztunk, és hittünk bennük - függetlenül attól, hogy mit akartak csinálni ezzel a nyomorult országgal. Talán a nagy arcoknak – Gyurcsánynak és Orbánnak - a csodálat, a fanatizált tömeg, és a feltétel nélküli hit okoz örömet. Az igazán nagy baj nem is ez, hanem az, hogy a program, a tenni akarás, a cselekvés, és a csapat jelentősége elsikkadt a mindent domináló karizmák mögött. Erre most megjelent a palettán egy szürke, unalmas, talán csak heveny pislogásáról megjegyezhető Bajnai Gordon, akitől a bizonytalan szavazónak számító pár millió választópolgár programot vár. Én legalábbis.

A Magyar Bankszövetség főtitkára saját maga erősítette meg, hogy a legtöbb bank áthárítja a tranzakciós adót ügyfeleire. Kiragadtam két, a Bankszövetség állásfoglalására reagáló megnyilvánulást a kormány és az MSZP részéről, aztán szabadjára engedtem a gondolataimat.

A környezetemben mindenki a politikusokra panaszkodik. Mindenki azt mondja: „szemetek”. De mégis, komolyan, mit gondolnak? Talán az égből pottyantak ide, ebbe a kis országba? Vagy valamilyen alternatív valóság membránján át szűrődtek át ebbe az érintetlen, szűziesen tiszta világba?

Fekete-fehér világunkban is akad néha olyan különlegesen ritka helyzet, hogy valamelyik oldal tényleg nem hazudik. Magyarország brutális államadósságának finanszírozása nem tartozik ezek közé a helyzetek közé. Sőt, ez egy olyan ügy, amiről minden politikai erő folyamatosan sandít és ideologizál. A valóság, mint mindig, sokkal egyszerűbb.

A hitel akkor jó, ha nem baromságra költi az ember. Amikor az ország hitel-ügyben is megosztott, amikor az egyik oldal mindenért a bankárokat vádolja, a másik oldal pedig minden probléma megoldását abban látja, ha megint két kézzel zabálnánk az „olcsó” hiteleket, hajlik az ember arra, hogy unalmasnak látszó grafikonokban keresse az elveszett igazságot. Talán nem hiába.

Egy félreértés eloszlatása

Mielőtt belemennék a hitel-nem hitel probléma felszínének kapargatásába, oszlassunk el egy félreértést. A bankárok nem Lucifer közvetlen leszármazottai és nem isznak kisember vért, ellenben egyszerű pénzéhes kapitalisták, olyan intézményeket működtetnek, amelyek elsődleges célja a profit – hasonlóan egy iparoshoz, kereskedőhöz, vagy bármilyen vállalkozóhoz. Nem megyünk ezért semmire akkor sem, ha a pénzvilág „jóindulatát” várva esdekelnénk az olcsó hitelekért, vagy bennük az ország megváltóit, felszabadítóinkat látnánk. Emellett vigyázó szemeinket vessük a kincstárra, és tegyük fel a minden békemenetelő fejében ott motoszkáló kérdést: „mennyi profitot talicskáztak ki a bankok az országból a langyi szoclib-éra alatt”?

Úgy tűnik, az újracsomagolt MSZP felveszi a kesztyűt a Fidesz kommunikációs gőzhengerével. A régi-új csodafegyver Ron Werber – aki úgy kellett ennek a levitézlett bandának, mint egy falat kenyér – megérkezett hazánkba. Ötletekből ugyan nem lesz hiány, a megtisztulás helyett azonban az árkok konzerválására, és a politika sosem látott  elaljasodására számíthatunk. Öveket tessék bekötni!

Harmadszor is elbukott a tandíj

Az egyetemekre 2013-ban államilag támogatott képzésre felvett hallgatók száma nem lehet kevesebb a tavalyinál, azaz 55 ezernél – ezzel a tandíj ötlete Bokros és Gyurcsány után harmadszor is elbukott. Az most is nyilvánvaló, hogy Orbán a népszerűségét a legkisebb mértékben sem akarja kockára tenni, és a számára jelentéktelen Hoffmann Rózsát lazán beáldozta. Mivel sokadszorra teszi ezt, mondhatni várható volt. Innentől Rózsa számára vége a játéknak, nem mintha sajnálnunk kellene, van helyette egy szakmailag talán kompetensebb Pokorni. De ez mind jelentéktelen.

Tudom, nem sok értelme van az aktuális kormányzó párt választási ígéreteit számon kérni. De én tényleg hittem a terjedelmében kisebb, ugyanakkor erős, helyenként központosítással operáló állam képében. Elérkezett az a pont, ahol már remélni is kár. A kicsi, de erős állam helyett maradt, sőt még nőtt is a terpeszkedő, buta állam. A kormány populista, a nép – az istenadta – pedig semmilyen változást nem akar. Talán Bajnai is belebukna.

Az „adócsökkentés” kormánya

Nem volt hiány adócsökkentést ígérő licitekben a 2010-es kampányban. Az egymillió új munkahely megteremtése mellett, a Fidesz fércprogramja is ezt harsogta. A „program” gazdasági része valahogy úgy nézhetett ki, hogy az adócsökkentés által Magyarország versenyképesebbé válik majd a külföldi tőkéért folytatott harcban, a KKV-k lélegzetvételhez jutnak, özönlenek majd a befektetések, az ország felébred 10 éves csipkerózsika álmából, és elkezd prosperálni. Mindebből semmi sem valósult meg.