Józan Paraszt

A Fidesz jobban teljesít - legalábbis a közvéleménykutatási adatok ezt mutatják. Érdekesen figyelem, ahogy ezt szépen lassan az ellenzék is elhiszi. Tényleg egyre nehezebb fogást találni a kormányon? Tényleg jó irányba halad az ország? Tényleg ezt mutatják az adatok? Mintha az ellenzéki pártok mellett az ellenzéki média, az eddig nagyhangú véleményformálók, újságírók és bloggerek is elbizonytalanodtak volna.

Ez csak a kiégés, a reménytelen küzdelem jele, vagy az ország pozícióinak javulásával már nehéz sötéten látni a dolgokat? A napokban ennek apropóján elhatároztam, hogy áttekintem a főbb gazdasági és társadalmi mutatókat: a gazdasági növekedést, a beruházások és a külkereskedelmi aktivitás alakulását, a fogyasztást, a munkanélküliséget, az államadósságot, a költségvetési hiányt, a kamatkörnyezetet, a társadalom eladósodottságát, és a munkanélküliséget. Mindeközben egy számomra érdekes dologra akadtam.

Az államadósság alakulásának vizsgálata közben a MANYUP pénzek lenyúlásához jutottam el, és azon gondolkodtam, vajon az államhoz átkerült, vagy megvásárolt vagyonelemek hogy jelennek meg az adósságban? Mert az államnak nem csak kötelezettségei, hanem óriási vagyontömege is lényeges.

Ha egy vállalat hitelt vesz fel, hogy megvegyen egy gépet vagy egy új telephelyet, a hitel mint kötelezettség megjelenik a vagyonmérlegében, a vásárolt eszköz pedig a befektetett eszközök közé kerül, és egyben a hitel fedezetévé válik. Ha egy állam nem képes fenntartható kamatok mellett hitelhez jutni, de égetően pénzre van szüksége, kézenfekvő, hogy elkezd privatizálni.

De mi a helyzet fordított esetben?

Mi van, ha egy állam hitelt vesz fel, hogy saját vagyonát bővítse? Mi van, ha egy állam hitelből, vagy a megtakarítások feléléséből reprivatizál? Függetlenül attól, hogy ez jó, vagy rossz, az állam jó gazda, vagy rossz gazda, adódik a kérdés: hol van az állami hitelfelvételek (transzparens) eszközoldala? Mert szegény hülye választó szeretné látni, hogy az állam pusztán csak elosztogatta a felvett hitelt, vagy adott esetben hosszú távú, értéket képviselő - nem mellesleg szűkösebb időkben hitelfelvétel helyett értékesíthető - beruházásokba tette azt. Persze, mondhatjuk, hogy egy taktaharkányi általános iskolát nem lehet csak úgy eladni, ahogy egy Mezőkövesd és Eger közötti autóutat sem. Nade az állam óriási földterületekkel és ingatlanvagyonnal rendelkezik, nem beszélve az MVM, vagy MOL típusú vállalatok szintén likvidnek tekinthető részesedéseiről.

Az a nagy büdös helyzet, hogy az utóbbi években érezhetően jelentős állami vásárlások történtek - gondoljunk csak a laza 500 milliárdos MOL pakettra, a Rábára, vagy a Fővárosi Vízművekre, de azt, hogy ezek mennyivel növelték az állami vagyont, nem tudjuk. Hogy mért nem tudjuk? Mert nincs (egységes) állami vagyonkataszter. Sose volt, annak ellenére, hogy évek óta beszélnek róla, hogy jó lenne látni, mekkora vagyon összpontosul az állam kezében. 

Így egy kormány, amelyik privatizál, mint a gőzmozdony, és mondjuk "eléget" 2000 milliárd Ft-nyi állami vagyont, amiből látszólagos stabilitást ér el, nem jobb, mint egy kormány, amelyik felvesz 2000 milliárd Ft-nyi hitelt a nemzetközi pénzpiacról. (különösen akkor, amikor az állami vagyont megvásárló nemzetközi konszernek mögött jellemzően ugyanazok a befektetési bankok állnak, mint az államadósságot finanszírozók oldalán).

A legfrissebb transzparens forrás, amit találtam, egy 2009-es nyilatkozat Tátrai Miklóstól, amelyben az MNV akkori vezetője valamival több, mint 42 ezer milliárd Forintra taksálja az állami vagyont. Azóta csak folyamatos ígérgetés, és egy állami cég, ami elvileg az egységes vagyonnyilvántartás kialakításáért felelős. Valószínűleg egyik kormányzatnak sem nagyon fűződött érdeke az elmúlt 23 évben ahhoz, hogy lépéseket tegyen a transzparens működésért, és kiteregesse lapjait.

Visszatérve eredeti problémámhoz, egy kérdéssel zárnék: ha valóban 42 000 milliárd Ft volt az állami vagyon értéke 2009-ben, az hogyan változott az elmúlt 4 évben, és ez milyen viszonyban áll az államadósság alakulásával? Azt gondolom, ha ennek tükrében vizsgálnánk az elmúlt évek kormányainak teljesítményét az adósságcsökkentés tekintetében, sokkal árnyaltabb képet kapnánk.

(Természetesen ehhez el kell választani a piaci árakon megvásárolt vagyonelemeket, a szabályozás/kényszer útján államosított vagyonelemektől. Előbbieket nevezhetjük állami vásárlásnak, a másikat államosításnak.)

A társadalmi problémákkal való küzdelem alapvetően az állam feladata, hiszen a változások gyakran nem forintosíthatóak, az eredmények emberi életekben, és nem pénzben mérhetőek. A múltkor olvastam egy olyan törekvésről, ami az adakozás örömét és a kőkemény profitérdekeket megpróbálja összekötni. Furcsán hangzik, tudom, de talán működik: a "szociális kötvény" (social impact bond).

Hogy működik?

Vegyünk alapul egy kellően lehatárolható, és mérhető társadalmi problémát. Például: visszaeső bűnözők. A visszaeső bűnözők esete kellően lehatárolható és mérhető, mert részletes adatokkal rendelkezünk azokról, akik ültek, akik visszaestek, akik megint visszaestek, és azokról a "kevesekről", akik szabadulásukat követően jó útra tértek, nem raboltak, nem erőszakoskodtak, vagy nem gyilkoltak többé. Lényeges, hogy az adott társadalmi problémáról megfelelő időtávra visszamenőleg rendelkezzünk statisztikákkal: azaz relatíve nagy megbízhatósággal váljon kimutathatóvá a változás.

Ha megvan a törekvés egy probléma megoldására, vagy egy bizonyos társadalmi változás elindítására, a közszféra szereplői (egy minisztérium például) általában elkezdenek kotorászni a költségvetés nem létező rejtett forrásai között. Általában ilyenkor megpróbálnak forrásokat elkülöníteni a költségvetésben az adott program megvalósítására. A költségvetés azonban egyre kevesebb forrást tud biztosítani a változásokhoz, mert a nagy ellátórendszerek fenntartása növekvő hányadát viszi el az utóbbi időben apadó forrásoknak, vagy ha meg is van a forrás, a programok gyakran kudarcot vallanak, és a nagy ováció melletti indulás után rengeteg pénz eltüntetésével, csendben halnak el.

A szociális kötvény működési elve a következő: a társadalmi probléma megfogalmazását követően a kötvény "befektetői" szerződésben rögzített ígéretet kapnak az államtól, hogy a költségvetés milyen eredmények teljesülése esetén fizeti meg a kötvény tőkerészét és kamatait. Például, ha cél, hogy 10%-kal csökkenjen a visszaeső bűnözők aránya a következő 2 évben, az illetékes minisztérium kötvényeket bocsájt ki, melyben a cél teljesülése esetén a befektetés értékének és kamatainak visszafizetését ígéri. 

Mennyit ér meg az a társadalmi változás az államnak? Nyilván a visszaeső bűnözőket valamilyen börtönben kell elhelyezni, aminek költségei pontosan számszerűsíthetőek, emellett aki ül, az nem dolgozik, azaz a börtönben való elhelyezés költségei mellett a munkát terhelő járulékok sem folynak be az államkasszába. És ez még csak a jéghegy csúcsa: a bűnözés elszenvedőinek anyagi kára és lelki sérülései, a rendőrség munkája, és minden, a bűnözéssel járó sérülés, félelem, és bosszúság a költségeket növelik. Ezek alapján az állam hozzávetőlegesen meghatározhatja, hogy mennyit érhet meg neki az adott cél teljesülése, azért mekkora kamatot fizet.

Kik a szereplők?

Röviden: a központi kormányzat meghatározza a problémát és a célokat, egy beékelődő "projektmenedzser" intézmény befektetőket és lebonyolítókat keres: a befektetők pénzt hoznak, a szolgáltatók szakértelmüket adják a programhoz. A célok teljesülését egy független szakértő szervezet ellenőrzi, ez alapján az állam fizet, vagy nem fizet - függően attól, hogy a célok teljesültek-e.

A lényeg

A kötvénnyel tulajdonképp a magánszféra (elsősorban adakozni egyébként is szerető iparmágnások és pénzemberek) előre megfinanszírozzák a társadalmi célt, és mivel érdekeltek a célok teljesülésében, rajta tartják szemüket a megvalósításon. Magát a programot, illetve annak végrehajtását ezt követően - akár teljes mértékben profitorientált - szolgáltatók dolgozzák ki, illetve végzik el, így a finanszírozó és a megvalósító személye elválik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a finanszírozó nem tesz meg mindent a célok teljesülése érdekében, hiszen a saját pénze múlik rajta. Az egész konstrukció lényege, hogy a társadalmi problémák megoldásába való befektetés terhét és kockázatait részben levegye az állam válláról, és olyan professzionális befektetőkre bízza, akik célorientáltak, valamint pénzügyi érdekeik és társadalmi érzékenységük miatt motiváltak is a megvalósítás sikerében. Ami a legfontosabb ebben: az állam csak akkor fizet, ha a társadalmi célok teljesültek. 

És hogy ki az a barom, aki ilyen aszimmetrikus kockázatok mellett megvenne egy szociális kötvényt? Nem tudom. Ha nekem lenne 100 milliárd forintom, és életem végefelé már kevésbé érdekelne, hogy a következő évben mennyivel lehetnék gazdagabb, sokkal inkább bele akarnék tenni valamit a társadalmi rendszerbe - mintsem kivenni abból. Persze, mondhatnám, hogy átutalok civil szervezeteknek évi 2 milliárdot jól elosztva, de mondhatnám azt is, hogy ötször ennyit, évi 10 milliárdot különítek el társadalmi célokra, annak reményében, hogy ezt a 10 milliárdot a célok teljesülése esetén újra meg újra visszaforgathatom a rendszerbe. Utóbbi megoldás inkább vallana az üzleti gondolkodásra, márpedig egy üzletembertől mit is várhatnánk?! A cél a lényeg, a cél a lényeg.

Persze, az Ég óvjon minket attól, hogy az angol, vagy az amerikai kormányzathoz hasonlóan a magyar kormány is ilyesmibe fogjon. Mert mi történne? Transzparens megoldások helyett a minisztériumok "fusiba" kötvényeket bocsájtanának ki, 15-20%-os hozamokat ígérnének, szűk baráti körnek adnák el őket, és garantáltan fizetnének. A cél érdekében a statisztikai adatok manipulációja sem maradna szárazon. Mert a korrupció itt örök, a módszer mindegy. Sajnos, evvan.

Egy hiánypótló videó a gazdaság működéséről, bullshit és elméleti sallangok nélkül. Azt hiszem, akad olyan döntéshozó politikus, akinek nem ártana rászánnia egy fél órácskát. Have fun!

Sokszor, sok mindent írtak már a magyar lelkületről, a sírva vigadástól a pökhendi kivagyiságig, a nacionalizmustól a kishitű beletörődésig. Fölösleges szócséplés lenne ezért hosszú értekezéseket írni erről: ismerjük magunkat. Van ugyanakkor a magyar lelkületnek egy olyan aspektusa, ami a gazdasági felzárkózásunkat, és lassan a vágyott politikai változások írmagját is elfojtja, langyos állóvízben tartva az egész társadalmat. Ez pedig a következő:

SZERETÜNK FOGOLYKÉNT TEKINTENI MAGUNKRA

Philip Zimbardo, a stanfordi egyetem tanára 1971-ben elvégzett, azóta elhíresült börtönkísérletében pszichológiai szempontból vizsgálta az emberek fogságban való viselkedését. A részt vevő önkéntes diákok foglyok és őrök szerepét játszották el egy, az egyetem alagsorában berendezett börtönben. A kísérletet azonban a befejezés tervezett ideje előtt – hat nap után – félbe kellett szakítani, mert az alanyok viselkedésükkel veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét. A börtönőrök ugyanis elkezdtek visszaélni erőfölényükkel, kegyetlenkedni kezdtek a rabokkal, a rabok pedig feladták jogaikat és szabadság iránti vágyaikat, lassan a beletörődés jeleit mutatták. Zimbardo ezzel azt bizonyította, hogy az emberekből a kegyetlen állat, és a jámbor, sorsába beletörődő rab is előhozható, ha megfelelő környezetet teremtünk hozzá.*

Vajon a kísérlet működik társadalmak esetén is? Milyen viselkedésminták alakulnak ki abban a társadalomban, ami 20. századi történelmének legalább felét diktatúrák fogságában töltötte? Netán megszoktuk a fogságot, beletörődtünk, hogy helyzetünkön saját magunk képtelenek vagyunk változtatni? Szerintem olyannyira erről van szó, hogy már ragaszkodunk a rabsághoz. Miért? Mert a szolgasors nagy előnye a felelősség teljes hiánya. A láncnál már rég nem "élesebb a kard", és bár lánccal az élet talán nehezebb, kevés dologra tudunk igazán büszkének lenni, a szabadsággal járó felelősségvállalással nem tudunk szembenézni.

Nem tervezzük megváltoztatni helyzetünket, mert a groteszk kis mocsarunk kellően andalító ahhoz, hogy  értelmiségiként "átvészeljük az életet". Van jó kis ingyenes felsőoktatásunk, amiben - egy kis diákhitellel megsózva - ki lehet bekkelni az egyetemi éveket, aztán csak felvesz valami multi, ahol további 5-6 év gályázással talán összegyűlik egy közepes méretű panelre a pénzünk, netán egy feleség, maximum két gyerek, és egy autó is belefér. Persze jobb esetben akad egy-egy meló utáni sör mellett elböffentett, világmegváltó vállalkozási ötlet, aminek aztán sose kezdünk neki: mert nincs tőke, nincs hitel, vagy ami van, az drága, meg amúgy is: ebben az országban csak politikai kapcsolatok útján lehet üzletet csinálni. Ez még akár részben igaz is lehet, de akkor mért fogadjuk el?

Mért nem próbálunk a politikán változtatni? Mert lassan ott tartunk, hogy az értelmiség kivonul a politikából, az űrt pedig hamar betölti egy ukrán típusú, részben családi kapcsolatokon és puszta gazdasági érdekeken alapuló maffia-elit. Igen, ők azok, akik soha életükben egy könyvet sem olvastak el a Kincskereső kisködmön óta, de 40 millió porschékkal furikáznak, akik giccses palotákban laknak, és a pénzen és hatalmon kívül nem sok minden befolyásolja komfortérzetüket.

Véleményem szerint a magyar társadalom saját maga foglya, és láthatóan olyan börtönőrökről álmodik, akik a lassú süllyedéshez megfelelően asszisztálnak. Mindennek két, egyre stabilabb tartóoszlopa van:

1. Politikai apátia = politikával, azaz a "köz ügyeivel" foglalkozni felesleges, reménytelen, sőt - értelmiségi körökben - már ciki. Bármit állítasz, valaki embere vagy, hiszen aki politizál, csak érdekből, megélhetési céllal, vagy érzelmileg elfogultan teheti.

2. Gazdasági apátia = felesleges bármilyen vállalkozási ötletet megvalósítani. A multikkal versenyezni nincs értelme, a kormány is őket támogatja, más irány meg amúgy sincs. Egyetlen életképes irány a külföldi robotmunka.

A politikai apátiáról már sokan írtak, ezért inkább a gazdasági kilátástalanságot érdemes kiemelni, hiszen ezen a téren legalább annyira elmocsarasodott az ország, mint a politika terén. Kockázati tőkések mondják gyakran, hogy egyszerűen nincsenek életképes ötletek, nincsenek ambíciózus vállalkozók, vagy ha akad is egy-kettő, az vagy bárgyú álmodozónak bizonyul, vagy rögtön külföldön valósítja meg ötletét. Egészen elképesztően visszás az a helyzet, hogy csak és kizárólag kívülről várjuk a felmentősereget, nagy cégeket, akik majd tőkét és munkát fektetnek ebbe az értékes, de ("külső okok miatt") önmagától fejlődni képtelen országba.

Pedig a siker receptje sosem a külső segítség: a még meglévő belső erőforrásainkat kellene dinamizálni. Amerika már rég nem az autógyártás miatt a világ  legversenyképesebb gazdasága, hanem a Google, az Apple, az Ebay, a PayPal, a Facebook és a technológiai "szolgáltatóipar" zászlóshajói viszik a prímet. A németek is tudtak váltani: olyan családi, de egy-egy részterületen globálissá vált gazellák adják a német ipar húzóerejét, amikről valószínűleg mi sohasem hallottunk, miközben milliók foglalkoztatását és biztos megélhetését biztosítják Németországban.

Vagy itt van például két svéd lány, akik egy olyan biciklis bukósisakot találtak fel, ami - az autó légzsákjához hasonló elven - sérülésveszély esetén, egy nyak köré csatolható "sálból" nyílik ki. Azóta az ötletből prototípus lett, a prototípus kapott 10 millió dollár kockázati tőkét, és ma már kapható a találmány 400 euróért a világ bármely pontján. 

Nyilván ez csak egy apróság, de hol vannak az ilyen ötletek? Persze pozitívum, hogy van egy Prezi, vagy egy Ustream, de ebből sokkal több kéne. És valahol ott lehet megint a probléma, hogy egyszerűen nem hisszük el: a világ folyamatosan változik, és ennek a változásnak akár mi is az alakítói lehetnénk. Ha akadnak is jó ötletek, az emberek egyszerűen nem állnak megfelelő elhatározással és hittel saját álmaik mögé. Ha nem hiszünk, sőt elutasítunk bármiféle változást, végleg elszakadunk a világtól. 

* Zimbardo azóta megismételte kísérletét fordított, pozitív helyzetben, ahol - megfelelő körülmények között - az emberi jóság, a filantróp magatartás is ugyanígy reprodukálható volt.

Nehéz magyar fociról értelmesen beszélni.

Amikor azonban a felcsúti Puskás Akadémiáról van szó, nem csak, és nem elsősorban fociról beszélünk. Itt kemény politikai jelképről van szó. Ugyanis ez a kicsiny falu - a politika nagyravágyása és a valóság közti síkok határán - maga az abszurd, a kivirágzó groteszk megtestesítőjévé vált az elmúlt pár évben.

Gondolom mindenki ismeri az alapsztorit. Volt egy futball akadémia, a Puskás Akadémia, amit hogy, hogynem, éppen Felcsúton alapítottak meg. Az én értelmezésemben a felcsúti akadémia a szintén fideszközeli Videoton első ligás csapatának utánpótlását képezte, legalábbis ez lehetett az eredeti koncepció. Ez nem szokatlan, a Barcelonának is van egy utánpótláscsapata, sőt van egy második ligás Barcelona B is, ahol a még be nem járatott tehetségek próbálhatják ki magukat. 

A sztori ott kezdett el bonyolultabbá válni, amikor a felcsúti fiúk végigverték a második ligát, és feljutottak az NB1-be. Vártam, mikor utasítja vissza az első ligás szereplést a Vidi utánpótláscsapata. Hiszen logikus: egy körömnyi faluban nem sok értelme van profi focit működtetni, ahhoz stadion kell, meg egy valag pénz, és a 150 néző nem biztos, hogy megfelelő piacot jelent ehhez.

Naiv voltam. A kertek alatt hatalmas betontömbök kezdtek el magasodni, és "szponzorpénzből" elkezdték felhúzni az arénát. Gyorsan és hidegen.

De itt nincs megállás: a seggnyalás az égig ér, az Puskás Akadémiának az NB1-es szereplés kivívása után nem lehet más célja, mint a BL-indulás elérése, azaz a magyar bajnoki cím. Legalábbis minden jel erre utal. Mert vessünk csak egy pillantást az átigazolásokra:

Barcsay Márk (Videoton FC), Bertus Lajos (Kecskeméti TE), Czvitkovics Péter(DVSC-Teva), Francisco Gallardo (spanyol, szabadon igazolható, legutóbb DVTK), Hahn János (MVM Paks), Lubos Hajdúch (szlovák, Kaposvári Rákóczi), Károly Bálint (Videoton FC), Lencse László (Videoton FC – kölcsönbe), Mikola László (Videoton FC), Molnár Tibor(Videoton FC), Uros Nikolics (szerb, Videoton FC – kölcsönbe), Papp Marcell (Videoton FC),Szekeres Adrián (Videoton FC – kölcsönbe), Szelei Donát (Videoton FC), Tamás Márk(Videoton FC), Tischler Patrik (MTK Budapest), Tóth László (Videoton FC), Vachtler Csaba(Videoton FC), Vallejos Dominique (Videoton FC), Mamadou Wagué (francia, szabadon igazolható, legutóbb DVSC)

(Forrás: NSO.hu)

Pusztán ők érkeztek a Felcsútba az átigazolási időszakban, aminek még nincs vége! Megvették többek között Czvitkovicsot a Lokitól, a spanyol Gallardo-t, és legutóbb azt a Lencse Lászlót, akit a címvédő Győrtől kezdve a Diósgyőrön át oly sokan meg akartak szerezni. És ezeket a focistákat nem elég megvenni, meg is kell őket fizetni.

Gondoljunk bele, mennyit kell fizetni egy sikeres focistának ahhoz, hogy egy tökömnyi faluba menjen el focizni? Magyar viszonyok közt annyit, mint egy Mahacskalának Dzsuzsákért, vagy Eto'o-ért. Kurvasokat. Akkor, amikor egy jobban kereső magyar focita 4-8 milliót tesz zsebre havonta, ilyen volumenű focisták megfizetése évi több százmillió forint lehet. 

Ez orosz mentalitás. A kisstílűség csúcsa. Mégis mekkora költségvetése lehet ennek a csapatnak "szponzorpénzekből"?

Orbánt a politika pöcegödrének szabályrendszerében racionális döntéshozónak tartom - nem véletlenül tart harmadik miniszterelnöksége felé. Viszont a felcsúti kiskirályságot nem értem, nem illik a politikai racionalitás egységébe - amibe egyébként a csatlósoknak kiosztott trafikpénzek, vagy a közgép tömése is simán belefér. Hiszen racionális, hogy akkor stabil a hatalom, ha a vazallusok az ember zsebében vannak. De Felcsút nem az, ott nincsenek vazallusok, az ottaniakat nem kell lekenyerezni.

Persze nem vagyok naiv. Egész biztos, hogy nem személyesen Orbán adja ki az utasítást, hogy kit vegyen meg a Felcsút. Egyszerűen meg akarnak neki felelni. Inkább azt nem értem, hogy mért nem veszi észre Viktor, hogy ez már régen sok. Mért nem állítja le a talpnyalókat? Hogy ha lenne egy kis esze az ellenzéknek, már rég a felcsúti stadion virítana nemzeti dohánybolt felirattal minden második út széli óriásplakáton.

Mert ez egy olyan téma, amire még egy vérfideszes is kapkodja a levegőt, és szemét lesütve másra tereli a szót. A felcsúti kérdésben nem osztható meg a nép, itt nincs ellenségkép, aki ellen harcolni kell. Itt meztelen a király, ezért ez egy tökéletes kampányesély. 

Ezért Orbánnak le kellene állítani a nagybevásárlást Felcsúton, az ellenzéknek meg rá kell repülnie a témára mihamarabb. Ez lenne racionális tőlük a politika játékszabályai alapján.

Elegem van belőle, hogy nincs az országban egy nyomorult formáció, ami némi marketingtudással megalapozva össze tudna gründolni egy normális, klasszikus értelemben vett jobboldali programot, ami a kis államról szól, teljesítményközpontú, és mentes a túlburjánzó balos populizmustól. Értem én, hogy az igények szabják a palettát, és jelenleg a magyar nép nagy részének atyáskodó kommunistákra van szüksége, nem pedig kisebb államra, kevesebb adóra, vagy több teljesítmény-orientációra.

De egyrészt a multiktól tudjuk, hogy azok a nyomorult igények igenis formálhatóak, másrészt már most megvan egy 1-2 milliósra tehető kiábrándult tömeg, aminek legalább egy része - mondjuk harmada - nyitott lenne egy jobbos formációra. Erre mi történik?

Megjön Szanyi Tibor, és bedobja a populista-licit közepibe a 85 000 forintos "ingyen pénzt", ami alapilletményként mindenkit megilletne az országban, függetlenül attól, hogy dolgozik-e, vagy sem.

Szanyi szerint például egy havi 85 ezer forint körüli összeg lenne elképzelhető. Ez viszont évente nagyjából tízezer milliárd forintba kerülne, ami a tizenhatezer milliárdos költségvetéshez képest hatalmas összeg, a politikus hangsúlyozta, hogy ez persze együtt járna a költségvetés struktúrájának, a kiadások és a bevételek teljes átalakításával. (Index.hu)

Már Orbán Viktor akárhány pontja sem volt semmi Tusványoson, Szárszón is kitettek a fiúkák magukért, de azért Szanyi ezt magasan übereli. És mit tesz az LMP? Nyilván bólogat rá, hiszen a hozzájuk hasonló újkommunisták szerint nem baj, ha az így is foszladozó, teljesítményarányosan régiós szinten is óriásira dagadt költségvetést alapilletménnyel ingereljük.

Mégis miből, kollégák? Persze, tudom én, vissza kell venni a hajdan volt állami vagyont, és majd abból. Vagy a jelenleg is rekord-magas 49%-os adóéket 70%-ra kell emelni, hogy végképp ne legyen köze a jövedelemnek az emberi teljesítményhez.

Ebben nekem csak az a fájdalmas, hogy közben Bajnai és Mesterházy nem ám programszintű, vagy legalábbis ideológiai irányokat feszegető kérdésekről csatázik, hanem a helyeket osztja le, egyenlőre a félelem és kapzsiság miatt sikertelenül. Tehát nem az van, hogy Bajnai - múltjából és korábbi ideológiai álláspontjából fakadóan - ágál behajolni az újkommunista iránynak, hanem egyszerűen nem bírnak megegyezni a helyekről.

Bajnai rálépett az Orbáni útra, kár, hogy a politikai hullák közt kap majd helyet, mert jóval tehetségtelenebb, mint Viktor. Konkrétabban: ő is színváltós lett, bármikor képes feladni korábbi nézeteit, és egy pálfordulással neokonzervatívból kommunistává vedlik.

Vagy mégsem? Most még van ideje külön indulni, most még van ideje összeeszkábálni egy vállalható, hiánypótló jobboldali programot, most még van ideje kilépni.

Kiegészítésképp egy pár másodperces videó Gyurcsány Ferenc intelmeivel, illusztrálva a helyzet komolyságát:

A jó kormányzás alapja, hogy egy országban jók, vagy legalábbis javulnak a gazdasági fundamentumok. Előremutató gazdaságpolitika nélkül nagyon nehéz előremutató társadalompolitikát csinálni. Nehéz forrást találni a szegénység kezelésére, a romák problémájának rendezésére, vagy a demográfiai folyamatok megfordítására.

Azonban a jó gazdaságpolitikához nem elég a jó szándék, ahhoz jó ritmusérzék is kell. Ritmusérzék, mert ez olyan, mint a tango. Sosem csak te vagy a játékban, mindig van egy partner, akinek folyamatosan figyelni kell a rezdüléseit – ha nem akarsz a lábára lépni. A partner itt az a világgazdasági környezet, amibe mi olyan mélyen integrálódtunk a rendszerváltás után. A környezettől való függés Magyarország esetében aligha lenne tovább fokozható. Ezért a nemzetközi gazdasági ciklusokat – a prosperitás időszakait és a recessziókat – mi sokkal élénkebben éljük meg, mint sok más ország, aki kevésbé tette nyitottá gazdaságát a korábbi évek során.

A fáma pedig azt mondja: fellendüléskor képezz tartalékokat, emelj adót, hogy hűtsd vele a gazdaságot, ne vegyél fel hitelt, hanem inkább hitelezz, recesszió idején pedig a megtakarításokból próbáld életben tartani a növekedés reményét a gazdaságban. Élénkíts kormányzati beruházásokkal, csökkents adót és kamatot. Ezt hívják anticiklus gazdaságpolitikának. Ez az a gazdaságpolitika, amihez egy jó ideje nekünk nem sok közünk van.

Mert rendszerint mit teszünk? Ha jól megy a szekér a világban, akkor nekünk sincs hasfájásunk, és mivel olcsó a hitel, ezért osztogatunk. Ha pedig beborul az ég, megszorítások sorát követjük el, negatív spirálba taszítva ezzel a gazdaságot. Véleményem szerint a "ritmusérzék" a Medgyessy kormány idején futott igazán vakvágányra, azóta folytatunk látványosan prociklikus gazdaságpolitikát. Konkrétabban fogalmazva: 2003-2004 körül, amikor volt növekedés, csatlakoztunk az EU-hoz, és alapvetően mindenki sokkal optimistábban nézett a jövőbe, mint ma, grandiózus kormányzati osztogatásba kezdtünk, a fogyasztást élénkítettük annak mérséklése helyett, a lakosság pedig 30 éves, olcsónak tűnő hitelekbe verte magát.

Ennek következménye az lett – hogy az egyébként is gyenge versenyképességet felmutató magyar gazdaság – elkezdett először lassan, majd gyorsan csúszni a lejtőn. Megszorítást megszorítás követett, Gyurcsány, Bajnai, és Orbán is az államcsőd elkerüléséért küzdött – prociklikus, a negatív folyamatokat erősítő gazdaságpolitikával.

A Világbank által készített ábrán például látszik, hogy a 2012-es válságköltségvetés – a régiós országokhoz viszonyítva – milyen durván „prociklikusan” hatott a gazdaságra. (Ez meg is látszott a növekedésen, a 2013-as ebből a szempontból már jobb év lehet.)

De miért kellett ez, és a többi környékbeli ország – nézzünk csak az ábrán Litvániára (LV) – miért tudta ezt elkerülni?

A válasz szerintem az az Orbán által gyakran emlegetett fenntartható adósságszintben rejlik. Magasan (!) mi vagyunk a leginkább eladósodottabb ország a régióban, csak a költségvetés kamatterhei a GDP 6-8%-át emésztik fel évente, a belső fogyasztást pedig a brutálisan nagy tömegben felvett lakossági (jelzálog)hitelek korlátozzák. Azaz: nincs miből anticiklus gazdaságpolitikát csinálni.

Mert előbb ki kell másznunk a gödörből – vagy inkább mély kútból – és ez mindig fáradtságos. Az Orbán által emlegetett 50% körüli fenntartható adósságszint elérése nagyon nagy áldozatokat kívánna meg a társadalomtól.

Mert itt már nincs tér újabb hitelfelvételre, amiből élénkíteni lehet – hacsak nem akarunk a görög útra lépni. Mozgósítani kell a társadalom erőforrásait minden téren, mert az adósság elleni küzdelem a tiszta lappal való indulás alapja. Addig, amíg a régiós országokban 30-40% körül van a GDP arányos államadósság, nálunk pedig 80%, nem beszélve a lakossági devizaadósságról - nem lesz mozgástér. Senki ne remélje, hogy ha máshogy hívják majd a miniszterelnököt, a beruházási ráta elkezd az egekbe szökni. Európa pang, mi pedig nyitottak vagyunk. Mi lenne a beruházások alapja, a belső fogyasztás? Nehezen.

Az adósság leépítésében történt ugyan előrelépés (főleg lakossági szinten), de a kormány nem nyúlt hozzá szent tehenekhez, strukturális reformok nem indultak el. Az ellenzéki összefogás programját megalapozó dokumentum pedig nyomokban sem utal erre, sőt néhány privilegizált csoportnak visszajuttatná korábbi „alanyi jogon járó juttatásait”.

Azért vannak biztató folyamatok, amelyek arra utalnak, hogy elkezdtünk lassan kimászni a gödörből. A Világbank 2012-es évre vonatkozó ábráján látszik például (lent), hogy a banki hitelállomány – elsősorban a lakosság törlesztőképességének növekedése miatt – régiós szinten is kiugró mértékben épült le Magyarországon.

Nincs mese, nekünk végig kell járnunk azt az utat, amit a régiós versenytársainknak nem kell. Mi tücsökként éltünk, ráadásul elment a ritmusérzékünk is – a korrekció pedig hosszú és fájdalmas lesz.

Ábrák: World Bank EU11 Regular Economic Report, 2013 July

Van egy olyan rögeszmém, hogy ha a fő politikai véleményformáló médiumokat végigböngészem, akkor teljesebb képet kapok a világ történéseiről. Ebből a szempontból vannak olyan napok, amikor élesen rajzolódnak ki a határvonalak, "töréspontok" bizonyos politikai kérdésekben, bizonyos politikai (párt)lapok között.

Ezek sokszor - bár nem mindig - segítenek meghatározni az egyes médiumok politikai "hovatartozását" is. Alapelvem, hogy független médiáról nincs értelme beszélni, semmilyen szinten, semmilyen tulajdonosi háttér mellett. Még egy 100%-ban magánkézben lévő médiumnál is lényeges a tulajdonos, vagy főszerkesztő világlátása (gondoljunk csak Széles Gáborra és az Echo Tv-re).

A tegnapi nap ebből a szempontból egész érdekes volt. A nagyobb online politikai magazinok két fő téma köré építették címlapjaikat. Az egyik a földtörvény megszavazása, a másik pedig az, hogy hazánk 9 év után kikerült a túlzottdeficit eljárás alól. A pillanatkép este 2013. 06. 21. 23.00-kor a következő volt:

1. Magyar Nemzet Online (Hírtv):

Az MNO (Magyar Nemzet Online) fő hírként a túlzottdeficit eljárás megszűnésével foglalkozik, azt példátlan gazdasági sikernek állítja be. A fő message: "már a gáncsoskodó brüsszeli bürokraták is elismerik, hogy jó irányba tart a magyar gazdaság". A földtörvény elfogadásáról mellékhírben számolnak be, mindazt a parlamentben történt "botrányos Jobbik-akció" köntösébe öltöztetve bagatellizálják el. 

2. 

Nem túl meglepő módon a Magyar Hírlap a "csata - de nem a szent háború"  megnyeréséről cikkezik a túlzottdeficit eljárás megszűnése kapcsán. A földtörvény elfogadásáról a címlapon nincs hír.

3. ATV

A baloldali médiafellegvárban - az ATV-ben minden fegyver a földtörvényre lett élesítve, a túlzottdeficit eljárásról a címlapon nincs hír. Hiába volt élő közvetítés a "független" közmédiában egyenesen Brüsszelből, őket ez nem hatja meg - aprócseplő dolgokkal nem foglalkoznak.

4. NOL 

A baloldali szavazók által gyakran "függetlennek" emlegetett, a nagy jobber lapokhoz (MN, MH) képest valóban mérsékeltebb hangvételű pártlap, a Népszabadság online verziója egy semleges, múzeumok éjszakája cikkel rukkolt ki tegnap, de azért a fő hírek közül három is a földtörvény elfogadásáról szól - egy gonoszan röhögő, passzosan megválasztott Orbán képpel illusztrálva a "lényeget". 

5. Index.hu

Az Index szintén nem hallott a túlzottdeficit-eljárás megszűnéséről. Persze, ha nem szüntették volna meg, valószínűleg az egész címlapot átalakították volna a nagy hír közlése céljából. Ettől függetlenül megtudhatjuk, hogy egy 14 éves lány lába közé nyúlt a kalauz, és hogy Orbán "diktatúrákkal kokettál" (Törökország).

6. HVG

A hőn szeretett, pártfüggetlen HVG szintén földtörvényre van élesítve, de Bokros Lajos névváltoztatását is fontosabbra értékeli, mint a túlzottdeficit eljárás megszűnését.

Felmerül a kérdés, hogy a két, teljesen piaci alapon működő lap, a HVG és az Index miért állt be ilyen látványosan a baloldali médiumok sorába? Szerintem nem állt be.

A lényeg az üzleti modelljükben rejlik. A sikeres működési logika a következő: akkor tudsz megélni, ha sok olvasód van, így drágábban lehet eladni a reklámfelületet. Mivel jelenleg Magyarországon a többség elégedetlen a kormány munkájával - a maradék jobber pedig úgysem csábítható át a saját agymosó lapjaitól - üzletileg logikus stratégia, ha minden, a kormány által pozitívnak feltüntetett történést negatívnak állítanak be. Ezek a lapok a magyar médiafogyasztók "általános elégedetlenségére" apellálnak. Mert a magyarnak soha, semmi nem jó. Ezért ők az örök ellenzéki lapok. Most épp anti-viktoriánusok.

A tematizálási harc tehát - közmédia ide, vagy oda - nem lefutott, az örök ellenzéki, alapvetően profitorientált (és nem pártorientált) médiumok pedig a mindenkori ellenzék szekerét tolják. Most is, elég látványosan. 

Korábban több bejegyzésben írtam arról, hogy Matolcsy, mint gazdasági miniszter, a tényleges eredményeket (növekedés, fiskális stabilitás, infláció, munkanélküliség) tekintve nálam nem bukott figura, bár sikertörténetről nehéz lenne beszélni. Az említett mutatók esetében ugyanis legalább annyit sikerült elérnie, hogy a régiós versenytársakhoz  képest a 2004-2009 közötti látványos leszakadásunk megállt, vagy ha úgy tetszik, a régió "hozzánk romlott", ezzel párhuzamosan pedig - nyugdíjpénzek nélkül is - egy relatíve feszes fiskális politikára álltunk rá. Végre. 

Megválaszolhatatlan kérdés azonban, hogy unortodoxia nélkül, egy igazi mainstream szürke eminenciással mit értünk volna el. Mert az unortodoxia nem elsősorban elvi kérdés. Nem közgazdaságtan, hanem politika. Matolcsy unortodox megoldásai mögött ugyanis olyan pofon egyszerű politikai kérdések álltak, mint:

Kitől vegyünk el többet, az "emberektől", vagy a nagy piaci szereplőktől? Ha a nagy piaci szereplőktől, akkor kik legyenek a rossz fiúk? - Nyilván azok, akik rövid távon nem tudnak elmenni, mint a bankok, vagy az energiacégek.

Nem elvi szabadságharc volt itt, hanem forintosítható választások valós alternatívák között. Politikai természetű alternatívák között. Hogy megérte-e, nem lehet megmondani. Ahhoz arra a kérdésre kellene válaszolni ugyanis, hogy:

Az unortodox megoldások nélküli alternatíva mekkora többletterhet jelentett volna a társadalomnak, és ezért cserébe mekkora többlet-növekedés, reál-és pénzpiaci pozitív változás (értsd: alacsonyabb kamatok, több beruházás) lett volna a jussunk?

A magam részéről én nem igazán tudom elképzelni, hogy jelentősen a régiós átlag feletti növekedést tudtunk volna elérni unortodox megoldások nélkül - ellenben ezekkel a megoldásokkal gyakorlatilag az átlag körül mozgunk. És közben a nagyrészt külföldi szereplőkből álló bank- és energiaszektor törvényi kényszer hatására nem tudta kivinni a megszokott 15-20% közötti "tizedet" az országból.

De hosszú távon ez nem tartható, a vak is látja, az infrastruktúra talán 2-3 év alatt nem, de 10 év alatt le fog épülni, így Varga Mihály megnyugvást hozhat annak a pár beruházónak, aki még el tudja képzelni, hogy szakíthat Magyarországon valaha.

Na de mi lesz Matolcsyval? Az NGM-ben talán elfogadható volt egy a kormány céljaiért maximálisan kiálló, makacs politikus arc, na de a jegybankban? Nehéz elképzelni, hogy pálfordulás következne be valaki személyében ilyen gyorsan. Látható, hogy más sem hisz a mesékben:

Március elseje, Matolcsy bejelentése óta jelentős (3,22%) forintleértékelődés bontakozott ki, míg a régiós devizák - a román lejt kivéve - gyakorlatilag stabilan tartották az értéküket. És közben elindult a Nemzeti Bank NGM-esítése: azaz elkezdték a főosztályokat NGM-es katonákkal feltölteni, és egy tanulmányverseny keretében megindult a munkatársak belső zsarolása, lelki megvesztegetése is. Na persze ne legyünk naivak: a lecserélt vezetés sem maga a kétlábonjáró függetlenség, a szakmaiság és erkölcsösség szobra volt, de azért itt lehet egy nagyságrendbeli különbség.

Mert amíg a gazdasági miniszteri poszt megtűr egy a kormányhoz és a kormányzó párthoz maximálisan lojális vezetőt - emlékezzünk Veres Jánosra, vagy László Csabára -, addig a jegybankál erre még nem volt precedens. Ugyan lehetett tudni korábban is, hogy Járai vagy Simor szíve melyik táborhoz húz inkább, őket "mérsékelt fideszes", és "mérsékelt szoci"-ként definiálhattuk, akiknek jellemzően volt önálló álláspontjuk, és helyenként tényleg aszerint cselekedtek. Matolcsy alapvetően másképp működik: fő motivációja nem a személyes siker, a jó szakmai teljesítmény, hanem a maximális lojalitás. Ezért simán benne van a pakliban, hogy a választások előtt hadra fogja a jegybank arzenálját - a kormányzó párt rövid távú, választási céljainak alárendelve azokat. Erre még nem volt precedens.

És ettől félnek a forint piacán is. Joggal. Én a londoni elemzők helyében a magyar piacot nem gazdasági, hanem politikai elemzőkkel figyeltetném - mert ide már rég nem makroelemzők kellenek, sokkal több értelme vanmegkérdezni Török Gábort.

A nagy cégek saját teljesítményüket mutatószám-rendszereken keresztül mérik. Mindig van egy csúcsmutató - ami átfogva az összes mutatót, legjobban leírja, hogy jó, vagy rossz irányba mennek a dolgok a vállalatnál. Ilyen mutató lehet például a profit, a részvényárfolyam növekedése, az értékesítési volumen emelkedése - ezekben testet öltenek a vállalat legfőbb céljai.

Nekem személy szerint tetszett a Gyurcsány egykori megközelítése abban a tekintetben, hogy egy ország irányítását egy cég irányításához hasonlította. Az államgépezet is csak egy szervezet, aminek specifikus, jól definiálható céljai vannak. Persze itt a célok társadalmi jellegűek, és bár ez egy nagy, de gyakorlatilag az egyetlen különbség a vállalatirányítás és az országirányítás mestersége között.