A magyar sokat dolgozik, mégis ötöd, vagy éppen nyolcad annyit keres, mint egy nyugat-európai - felmerül a kérdés, hogy valóban lenne-e tér a béremelésre, és ha igen, milyen forrásból? A nagyhatalmak játéka, hogy a magyar mindig csak pórul jár? A multik kiviszik a profitot? Vagy épp jelenleg tényleg "csak ennyire" vagyunk képesek?

Egy nagyon egyszerű, módszertanilag támadható, de a súlyokat jól érzékeltető "móricka-számolás" következik.

Feltételezzük, hogy:

• az egy fő által megtermelt GDP az a maximális átlagos bruttó jövedelem, amit "szét lehetne osztani", a jó magyar munkásemberek között;
• az egyes EU-s országok között nincsenek nagy, állami újraelosztásra, adórendszerre vonatkozó különbségek (természetesen vannak, de ez most közepesen lényeges)
• a cégek nem visznek ki profitot, a megtermelt GDP teljes egészében lecsorog az emberekhez;
• nem számolunk azzal, hogy az egyes országok közötti bérek "vásárlóerőparitáson számolva" nem ugyanolyan értékűek, azaz valószínűleg 200 euróból nem lehet szobát bérelni Berlin belvárosában

Vessünk egy pillantást néhány európai ország egy főre jutó GDP-jére. Ez, durván és sarkosan, az egy állampolgár (legyen az nyugdíjas és inaktív, vagy jómunkásember) által megtermelt jövedelem euróba átszámolt értéke - például a céged árbevétele, ahol dolgozol.

Az ábrán is látszik, hogy az egy lakos által megtermelt anyagok (pl.: benzin), eszközök (pl.: markológép), és szolgáltatások (pl.: befektetési banki szolgáltatások) összességének euróba átszámolt értéke durván eltérő.

De ez logikus. Logikus, hogy az esztergomi összeszerelőüzemben ötödannyi értéket termel a jó magyar munkásember, mint a UBS-nél Genfben a svájci bankár. Logikus, hogy az euróba átszámolt értéke magasabb egy világszínvonalú gépeket gyártó német vállalat mérnöki teljesítményének, mint egy magyar disznótenyésztő hozzáadott értékének. Sőt még az is logikus lehet, hogy - sarkítva kicsit - 4X-es szorzót ér a dán disznótenyésztő teljesítménye, mint a magyar gazdáé, mert a dán gazda automatizált, nagyüzemi, high-tech disznótelepe gyakorlatilag önműködően "gyártja le" a disznóhúst, szemben a magyar rohadó, omladozó kőkorszaki óljával. Talán nem véletlen, hogy dán disznóhús van a salgótarjáni kisbolt hűtőpultjában.

De nézhetjük a másik oldalról: logikus, hogy az afrikai, jellemzően mezőgazdaságból, esetleg nyersanyagbányászatból élő országok teljesítménye töredékét éri a magyarénak. Mi a különbség? A piac - ami végső soron a bolygón élő emberek összességét jelenti - magasabbra értékeli a full extrás luxusautó felnijét, mint a kaucsukfából kinyert nyúlós anyagot. 

Menjünk egy lépéssel tovább, és számoljuk át havi "fizetésre" a GDP-ket. Tegyük ezt annak ellenére, hogy ez nem egzakt, nem pontos, és a fenti nagyon durva feltételezések továbbra is állnak.

Viszont az látszik, hogy nem járhatunk távol az igazságtól, mert - aki valamennyire is ismerős az európai béreket illetően - az nagyon hasonló arányokkal találkozhat a munkaerőpiacon is, sőt, diplomás állások tekintetében ezek a "potenciális bérmaximumok" még az összegek nagyságrendjeit illetően is stimmelhetnek.

Feltételezve, hogy a cégek nem vesznek ki profitot, és hogy a megtermelt jövedelem teljes egészében felosztásra kerül a társadalomban, ezek kvázi "bruttó átlagbér maximumok" is lehetnének.  Azaz átlagosan bruttó 273 ezer Ft-ot kereshetne egy magyar, és 873 ezer Ft-nak megfelelő eurót egy német. Ebből persze lejön az adó (valamiből az egészségügyet is fenn kell tartani), és az eloszlása sem egyenletes az egyéni teljesítmények, ambíció, politikai helyezkedés, képzettség, satöbbi függvényében.

Mi ebből a tanulság? Számomra három dolog következik belőle:

• Az, hogy keveset keresünk, relatív, de a megtermelt érték alapján a magyar átlagfizetések a "helyén vannak". Ha ezeket a számokat teljes bérköltségként kezeljük (azaz a munkáltatói járulékot is beleszámítjuk), kb. 160 000 Ft-os nettó átlagfizetés következik ebből.
• Az, hogy más országokban több a fizetés, logikus, egyszerűen ezek az országok sikeresebbek, drágábban el tudják adni az általuk előállított anyagokat, eszközöket és szolgáltatásokat a piacon.
• Az, hogy kis tortánkat hogyan szeleteljük fel, valahol másodlagos kérdés, a lényeg még mindig a torta mérete - amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, miközben a koncon marakodunk. 

Mit tehetünk? Például próbáljunk meg több értéket előállítani, és nem csak várni a sültgalambot, jajveszékelve méltatlankodni, másra kenni saját sikertelenségünket, háttérhatalmak összeesküvéseként feltüntetni a dolgot, vagy éppen régmúlt sikerein révedezni.

Hogyan tegyük ezt? Például fektessünk a jövőbe a népbutítás, a huszadik stadion, és a slepp közpénzzel tömése helyett. Például valósítsuk meg ötleteinket, vállalkozzunk, még akkor is, ha a környezet nem is ideális hozzá. Például tanuljunk nyelveket, hogy tudjunk kommunikálni a környező országokkal. És nem utolsó sorban vegyünk vissza  nagy pofából, és figyeljünk: hogy kell értékes dolgokat gyártani, magas színvonalú szolgáltatásokat nyújtani, aminek értéke van a piacon is. Mint ahogy teszik ezt nálunk okosabb, szorgalmasabb, kitartóbb, kreatívabb nemzetek. Mert vannak ilyenek - a nulladik lépés, hogy ezt elismerjük.