Hiszek az egyszerű, józan paraszti ésszel felfogható alapvetések létjogosultságában. A világ részleteiben felfoghatatlanul bonyolult ugyan, de vannak olyan alapvető igazságok, amelyek segítenek eligazodni. Sokan mondják mostanában például, hogy egy ország gazdasági függősége politikai függést is jelent egyben, a politikai függés pedig valahol azt jelenti, hogy nem minden a nagy fehér úrnáknál dől el.

De van-e értelme egyáltalán gazdasági függetlenségről beszélni egy ilyen nyitott világban, ahol "mindenki függ valakitől" és mindenki függ mindenkitől, vagy hogy földhöz ragadtabb legyek, szerződések sora köti össze a nemzetek gazdaságait? Abszolút értelemben valóban nincs értelme a kérdésnek, nincs gazdaságilag független ország, így például az amerikai államadósság egyre nagyobb részét birtokló Kína legalább annyira függ az Egyesült Államok sikereitől, mint az amerikaiak a kis kínaiak nagy gyarapodásától.

Relatív értelemben, az országok gazdasági függetlenségét egymáshoz viszonyítva azonban lehet értelme a kérdésnek. Még akkor is, ha egy olyan kis méretű és lélekszámú ország, mint a mi országunk, mindig sodródott, és mindig sodródni fog az árral. A gond az, hogy attól tart az ember, hogy Magyarországot évtizedeken belül végleg elsodorja az ár.

Ahogy mondtam, hiszek az egyszerű dolgokban. Így egy ország szerintem jó úton halad a megsemmisülés felé, ha nagymértékben külföldiek felé adósodik el, vagy a belföldi magánvagyont külföldi, az országban soha letelepedni nem szándékozó elit kezére juttatja. Tény, a vagyon és az adósság nem minden, a nyelv, a kultúra, a közös emlékezet, vagy az összetartozás érzése legalább olyan fontos egy nép fennmaradásában, mint a materiális dolgok. Mégsem kerülhető meg azonban az államadósság, vagy a földek külföldi kézbe jutásának ügye. Hogy miért? Mert ez sokkal több annál, mint ami a magyar történelem során többször is megesett, miszerint a kiirtott „magyar” nemességet külföldiekkel töltöttük/töltötték föl. Akkor ők asszimilálódtak, és váltak olyan államférfiakká, mint Széchenyi. De most ki fog asszimilálódni? Az Azori-szigeteken bejegyzett befektetési alapot megvásárló 1,2 millió amerikai és német nyugdíjas, aki hivatalosan majd a magyar államadósság 0,1%-át birtokolja? Az nehéz lesz.

De foglalkozzunk csak az államadóssággal. Nálunk sokkal nagyobb adósságállománnyal rendelkező országok vannak sokkal kisebb bajban a függetlenség szempontjából, mint mi. Miért? Mert saját, belső megtakarításaikból finanszírozzák az állam adósságát. Ilyenek a japánok, a németek, vagy az olaszok. Ők bármikor megtehetik, hogy a népfelség jogán minden belső adósságot egy tollvonással eltörölnek – mint ahogy erre a magánnyugdíjpénztáraknál lévő állampapírok bedarálása is jó példa volt nálunk. Maximum az emberek sírnak kicsit, sebaj, elviekben ők hatalmazták fel a kormányukat, hogy ezt tegyék. Egy kis bankrendszer-államosítás itt, magánnyugdíjpénztár-államosítás ott, és a probléma le is van tudva.

Más a helyzet, ha egy országnak tetemes külső államadóssága van, és ráadásul kicsi, politikailag és katonailag egyaránt teljesen jelentéktelen. Ilyenek lennénk mi. Ekkor a kormány keze sok tekintetben meg van kötve – például nem államosíthat semmit, mert a külföldi finanszírozók megriadnak, hogy a következő az ő papírjaik államosítása lesz, és nem, vagy csak lehetetlenül magas kamaton finanszírozzák újra az államot. Ilyenkor a piac mindenre érzékeny, ami a betett pénzüket veszélyeztetheti, és gyorsan büntet. Különösen kedvezőtlen, ha egy ország devizában adósodik el, mert akkor az árfolyamon keresztül rögtön lehet büntetni. Ajánlatos a lehető leginkább konzervatív, ortodox gazdaságpolitika ebben az esetben, ha fenntartható költségvetést szeretne az adott kormány.

A harmadik kör a gyámság valamely nemzetközi szervezet szárnyai alatt. Fejlődő országoknak a Világbank, fejletteknek az IMF "jut" általában. Ezekben az esetekben végképp korlátozott a függetlenség, lélegeztetőgépen csak azok az országok maradhatnak, akik követik az aktuális mainstream recepteket. Számos példa igazolja, hogy milyen jó út lehet a külsős szakértők tanácsainak megfogadása, és körülbelül ugyanennyi, hogy milyen rossz lehet.

Szóval, függetlenebbek lettünk-e?

A hosszú felvezető után, nézzük meg a kormány szabadságharcának eddigi eredményeit. Azért érdekes ez, mert a függetlenség mindhárom szintjén harc folyt az elmúlt 2-3 évben. A belső finanszírozás „bedarálása” teljes siker volt, bár előrébb nem jutottunk a tényleges függetlenség kérdésében, talán az államadóssági mutatónk javult kicsit – a megtakarítási ráta meg romlott.

A függetlenség másik két körén folyamatos előadást láthattunk. Összességében elmondható, hogy a világgazdaság nyugodt vizeit kihasználva viszonylag alacsony kamaton tudjuk finanszírozni az államot – külföldről. Ahogy az ábra is mutatja, a választások óta több, mint duplájára nőtt a külföldiek által birtokolt állampapírok állománya, ami alapesetben a függetlenség csökkenését jelentené, de mivel nagyrészt a lejáró IMF-es kölcsönt refinanszíroztuk külföldiek zsebén keresztül, ezért ez inkább a függetlenség növekedése, relatív értelemben.

Az előremutató reménysugár

Könnyű azt mondani persze, hogy jó lett volna a lejáró IMF kölcsönt magyar megtakarításokból finanszírozni, de mivel a lakosságnak sincsenek túl nagy megtakarításai, volumenében a külső adóssághoz képest jóval kisebb, százalékosan azonban így is nagyon pozitív változás állt be. Ahogy az ábra is mutatja, a magyar lakosság elkezdte intenzíven finanszírozni a magyar államot. Ez kell, ez jó, ez egy apró pozitívum.